2012. december 11., kedd

Az aradi véres országgyűlés



II. István király halála után Álmos herceg fia, Vak Béla király uralko­dott. Kezében megerősödött az or­szág, ellenségeit pedig Isten gyalá­zatra vetette.
A királyt négy egészséges, szép fiú­gyermekkel ajándékozta meg Ilona királyné.
Az aradi gyűlés ábrázolása a Képes Krónikában
Amikor Arad (nem a mai Arad, hanem Ung vagy Borsod megyei egykori helység) mellett ország­gyűlést tartottak, elment oda a ki­rályné, és elvitte magával négy szép fiát is.
Magas trónszéken ült a király, odaült melléje a királyné, a fiúk pe­dig megállottak a trónszék mellett. Szemben a királyi székkel az ország előkelői állottak. Ott volt az ország színe-java: a főurak, a főpapok, a fő- ­és köznemesek valamennyien. Zú­gott, morajlott a nagy sereg ember, mint a sós tenger, de amikor a királyi pár megérkezett, ünnepélyes csend támadt. A nagy csendet Ilona király­né szakította meg, aki a gyűlés felé fordult, és így szólt:
- Minden hívünk, nemesek, öre­gek és fiatalok, gazdagok és szegé­nyek, ide hallgassatok! Amikor kö­zületek Isten mindenkinek megadta a szeme világát, azt akarom hallani, hogy a ti uratokat és királyotokat a szemétől miért fosztottátok meg. Kinek a tanácsára történt ez? Mert a királyt két szemétől megfosztották, de Isten négyet, négy fiúgyermeket adott helyette. De hát az ember mi­kor állja meg bosszúját? Nekem most itt megmondjátok, kik a vétkesek, és azokat itt mindjárt megbüntessétek!
Alig hangzott el a királyné szava, már megrohanta a nép azokat a bárókat, akiknek tanácsára a királyt megvakították. Néhányat megkö­töztek, másokat levágtak, senki sem maradt büntetés nélkül. Hatvan­nyolc hitszegőt ott kegyetlenül meg­öltek, és minden vagyonukat szét­osztották a székesegyházak között.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv általános iskola 6. osztálya számára. Bp., Korona  Kiadó, 73. o. - Lengyel Dénes: Régi magyar mondák alapján (Képes Krónika nyomán)]

2012. december 9., vasárnap

Három történet Szent Lászlóról


László király és a leányrabló kun
 
Szent László ábrázolása a Képes Krónikában
 Szép szál ifjú volt László vitéz. Ha felült a lovára, egy fejjel magasabb volt, mint a bajtársai; s ha megszó­lalt, bizony az egész sereg meghal­lotta a hangját. Úgy csengett az, mint a nemes érc. Egyszer azt üzente neki a király, hogy menjen a segítségére, mert betört az ellenség. A cudar rab­ló kunok voltak, akiknek sem orszá­guk, sem hazájuk nem volt, abból él­tek, amit mástól elraboltak. László vitéz, mint a szélvész, olyan gyorsan ott termett a csatatéren.
A kunok pedig felmentek egy hegynek a tetejére. Iszonyú sok kin­cset raboltak össze, s már-már vis­szamentek az országukba, de akkor jött László vitéz.
- Megálljatok, rablók! - kiáltott rájuk László vitéz. - Innen ugyan nem eresztünk haza.
A kunok azt hitték, hogy hamar elbánnak a magyarokkal, de nem sokáig hitték. László vitéz iszonyú kardja olyan sort vágott köztük, hogy egész szekérútnak bevált az. Amerre ő járt, ott meg nem maradt a kun.
Úgy szaladtak, mintha tüzes is­tennyila csapott volna közéjük. László vitéz pedig üldözte őket, s akit utolért, annak kettéhasította a gonosz fejét. Egyszer csak megpil­lant egy kun vitézt, aki egy magyar leányt rabolt el, azt vitte a nyergé­ben.
Megsarkantyúzta a lovát, s utána­ugratott. De jó lova volt a kunnak, s alig tudta elérni. Odakiáltott a leánynak:
- Magyar leány, rántsd le azt a kunt a lováról!
A magyar leány nemhiába volt magyar leány, mindjárt lerántotta a kun vitézt a lováról. Akkor László vitéz hamarosan végzett a kunnal, pedig az sem volt gyáva legény. No de László vitéz még sokkal különb volt nála.
Szent László harca a kunnal - freskórészlet a székelyderzsi templomból
A magyar leány sírva köszönte meg László vitéznek, hogy megszabadította őt a kun rablótól. László vitéz pedig visszavitte őt az anyjához, aki már kétségbe volt esve a leánya miatt.
Szent László és a kun harca - freskórészlet a tereskei templomból

A tordai hasadék
Nagy harcot vívott László király Erdélyben a kunok ellen, s egyszer Torda mellett nagy vereség érte. Futott a magyar sereg, futott maga a király is. Ott vágtattak a Torda feletti hegyélen, elöl a magyarok, nyomukban mindenütt a vérszomjas kunok.
Hátrapillant Szent László, s hát látja, hogy a kunok annyira a nyomába értek, hogy fejszéjükkel csaknem le­vághatják. Ekkor a király felsóhajt, és imával fordul az egek Urához:
- Szabadíts meg, Uram, éretted harcoltam!
És íme, Isten meghallgatta imáját, csodát tett! Ahogy hajdan Mózesnek a Vörös-tengert kettéválasztotta, úgy repesztette ketté a hegyet Szent Lászlónak.
Rettenve rántották vissza lovukat a kunok, mert egy szempillantás alatt a király és köztük toronymagasságú üreg tátongott.
A király lova patkójának helyét még évszázadok múltán is jól látták, és az arra járóknak mindig mutogat­ták.

Szent László az Anjou-magyar Legendáriumban

László király vizet fakaszt a pusztában
Egyszer egy pusztaságban ment László király a vitézeivel. A nap for­rón sütött le a földre. A fák levelei el­fonnyadtak, a fű kiégett, és nem volt víz sehol a nagy pusztaságon. László király vitézei majd meg­haltak a szomjúságtól. A nyelvük odaszáradt a szájuk padlásához. Megálltak, s szomorúan mond­ták:
- Vitéz László király, ha te nem segítesz rajtunk, mind szomjan veszünk! ... Irgalmas, jó király, ne en­gedd, hogy elpusztuljunk!
Ekkor László király az ég felé emelte szemeit. Imára kulcsolta ös­sze a kezét, s halkan imádkozott. A vitézek is letérdepeltek, ők is imádkoztak. László király pedig odament a sziklához, s megérintette a kardjával.
Ebben a pillanatban a szikla olda­lából kristálytiszta forrás buggyant ki. Ezerféle színben csillogott-villogott. Mintha csalogatta volna a szomjas vitézeket:
- Jertek és igyatok, szegény ma­gyar vitézek!
Vége volt a szomjúság égető kín­jainak. A vitézek sisakjaikba fogták fel az üdítő vizet, és nagy mohósággal ittak belőle. Az Isten újra megmutatta, hogy milyen kedves néki László király.

Szent László csodás csatái az Anjou-magyar Legendáriumban
 

2012. december 5., szerda

Korona és kard



Erőskezű, éles eszű uralkodó volt András király, de amikor a betegség gyötörni kezdte, mindenütt ellensé­get szimatolt, még a rokonaiban sem bízott. Különösen attól tartott, hogy halála után Béla herceg foglalja el a trónszéket, pedig ő fiát, Salamont koronáztatta királlyá.
Az udvari besúgók, akiket nap­jainkban oly sokra becsülnek, csak növelték a király gyanakvását. Egyre azt mondogatták a királynak:
- Salamon csak akkor uralkodhat, ha felséged Béla herceget megöleti. A besúgók Béla herceget is felke­resték. Neki meg azt mondták:
- Addig szerezd meg a trónszéket, amíg Salamon kisfiú, az apját meg betegség gyötri.
Ezután a király és a herceg Vár­konyba mentek. A király jól tudta, hogy Salamon nem uralkodhat a herceg akarata ellenére, ezért két hí­vét tanácskozásra szólította, és azt mondta nekik:
- Próbára teszem a herceget, és megkérdem tőle, hogy a koronát akarja-e vagy a hercegséget. Ha a herceg békével a hercegséget kívánja, ám legyen. De ha a koronához nyúl, mindjárt ugorjatok fel, és Béla herceget nyakazzátok le!
A főemberek megígérték, hogy megteszik. András király pedig, aki ágyban fekvő beteg volt, maga elé tette a koronát egy vörös kendőre, és melléje helyeztette a kardot, amely a hercegséget jelentette.
Amíg ezt tárgyalták, azalatt Mik­lós, a hírvivők ispánja, aki az ajtót őrizte, és a küszöbnél állott, mindent meghallott.
Amikor a herceget a királyhoz be­hívták, és az ajtón belépett, gyorsan odasúgta neki az ispán:
- Ha kedves az életed, válaszd a kardot! - Ennél többet nem mond­hatott.
A várkonyi találkozó a Képes Krónikában
Amikor a herceg belépett, és meglátta a koronát meg a kardot a király előtt, nagyon elcsodálkozott.
A herceg leült, a király pedig fel­emelkedett az ágyban, és így szólt: - Herceg! Én megkoronáztam a fiamat, de nem nagyravágyásból, hanem az ország békessége kedvéért. De neked szabad akaratod van: ha akarod a királyságot, vedd a koronát,
ha a hercegséget, vedd a kardot. Az egyiket engedd át a fiamnak, mert a korona igazság szerint a tiéd.
Mindjárt megértette a herceg az ispán szavait, és így szólt:
- Hadd legyen a fiadé a korona, hiszen már fel is kenték királlyá, és add nekem a hercegséget. - Ezekkel a szavakkal a kardot mindjárt elvette. Ekkor a király a herceg lábához hajolt - ami ritkán történt meg. Azt hitte, hogy a herceg együgyűségből engedte át a koronát az ő fiának, pe­dig Béla félelemből tette.

A Mondák a magyar történelemből kapcsolódó része az alábbi linken érhető el:

 

Búvár Kund



Volt egyszer egy bujdosó herceg. Szegénynek nem volt sem apja, sem anyja. Olyan árván állott a világon, mint a kisujjam. Magyar herceg volt, de a gonosz ellenség kiűzte az or­szágból. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Gondolta magában, majd valahol szerencsét próbál. Nem volt egyéb gazdagsága, mint a kard az oldalán s bátorság a szívében.
Amint ment, mendegélt, egyszer­csak elérkezett Lengyelországba. Egyenesen a királyi palotába ment.
- Ki vagy te, fiam? - kérdezte tőle a király.
- Béla herceg vagyok, Árpádnak a származéka!
Sok hőstettet hajtott végre a ma­gyar herceg lengyel földön. Ezért a bujdosó hercegnek nagy becsülete volt Lengyelországban. A kardja meg a bátor szíve tette úrrá az idegen föl­dön.
I. Béla király a Turóczi-krónikában
Hamar híre kerekedett vitézségé­nek. Meghallották Magyarországon is, hogy a bujdosó herceg milyen nagy becsületet szerzett a magyar névnek. Hívták haza, mert baj van az országban. A németek császára jön egy nagy sereggel, s el akarja foglalni Magyarországot. De már akármilyen dolga volt Béla hercegnek Len­gyelországban, mégiscsak megdob­bant a magyar szív a keblében, s ezt dobogta:
- Menj haza, Béla, védd meg a te édes hazádat! Mindenütt dolga van a vitéz embernek, de otthon mégis a legjobb!
Hazament Magyarországra. A ki­rály neki édesbátyja volt, képzelhe­ted, fiacskám, hogy mennyire meg­örült, mikor az öccsét meglátta.
- Édes öcsém - mondá neki -, ha te megmented Magyarországot az ellenségtől, neked adom az ország harmadrészét, s utánam te lész a ki­rály.
- Becsületes magyar vitéz vagyok - felelé Béla herceg -, ha nem ígérsz is koronát, kötelességem, hogy meg­védjem az én édes hazámat.
Mindjárt összegyűjtötte a királyi sereget, s elment a határ szélére, hogy illendőképpen fogadja az el­lenséget.
Zotmund, avagy Búvár Kund a Képes Krónikában
A sereg a Dunán jött le rengeteg hajóval. Alig bírta el a vén Duna há­ta, olyan sokan voltak. Pozsony vá­rosánál megállottak a németek. Bélának volt egy hű embere. Úgy hívták, hogy Kund. Ez a Kund kitű­nően tudott úszni, a víz alá merülni. El is nevezték Búvár Kundnak.
- Hallod-e, Kund - mondá neki Béla herceg-, ma éjjel, míg a néme­tek alusznak, fúrd át a hajójuk fene­két. Legalább holnap kevesebben lesznek.
Búvár Kund ügyesen keresztül ­fúrta a németek hajóinak fenekét, s azok mind egy szálig elmerültek.
Henrik császár kénytelen volt letenni hódító terveiről. Finomabb eszkö­zökkel próbálkozott. Kibékült András királlyal, és a leányát hozzáadta a hatéves magyar trónörököshöz, Sa­lamonhoz.

A Mondák a magyar történelemből kapcsolódó része:

Az ehhez kapcsolódó eseményeket az alábbi animáció dolgozza fel:

2012. november 27., kedd

Sarolt fejedelemasszony és a kereszténység Magyarországon



Géza fejedelem a Képes Krónikában
Géza fejedelem felesége, a szép­séges Sarolt olyan kemény termé­szetű volt, hogy az urát és az egész országot a kezében tartotta. A férfi­társaságot asztal alá itta, a lovat úgy megülte, akár egy lovas katona, és egyszer haragjában úgy megütött egy embert, hogy az menten szörnyet­halt. Ezért egy békeszerető szerzetes ezt írta róla: „Bizony illőbb lenne, hogy ez a szép kéz az orsóval vesződ­jön.” Pedig ez a kemény természetű fejedelemasszony mindig azon fára­dozott, hogy a magyar népet keresztény hitre térítse, és a nyugati né­pekkel megbékítse. Elhívatta ezért Isten szent életű szolgáját, Adalber­tot, és együtt rávették Géza feje­delmet, hogy megkeresztelkedjen. Ugyanazon a napon sok nemes és alacsonyrendű magyar is megke­resztelkedett.
Sarolt fejedelemasszony ábrázolása a Képes Krónikában
A magyarok nagy része ragaszko­dott a régi hithez, és semmiképpen sem fogadta el a keresztény tanítást meg az új rendet. Ekkor Géza feje­delem titokban levelet írt a keresz­tény fejedelmeknek, és megkérte őket, segítsék meg a pogány magya­rok ellen. Jöttek hát minden ország­ból a segítő csapatok, még az ural­kodók közül is sokan eljöttek, mert látni akarták, miképpen hajtják en­nek a vad, fékezhetetlen népnek a nyakát Krisztus igájába.
Géza fejedelem az összegyűjtött csapatokat felosztotta, és az egész országban alkalmas pontokon elhe­lyezte. Amikor pedig minden előké­születet megtett, hírvivőket küldött az egész országba, és ezek kihirdet­ték:
- Halljad magyar, halljad! Vedd fel az igaz Isten vallását, és hagyd el a régi hitet. Ezt tette Géza fejedelem, ezt a fejedelemasszony is. Csak így élhet a magyar ezen a földön, csak így üdvözül a lelke a túlvilágon. Aki eb­ből a szóból nem ért, azt tüstént kardélre hányja a katonaság, mert éppen ezért hozatták az országba.
Ebből a szóból mindenki érthetett. Ezért aztán ki félelemből, ki meg­gondolásból felvette a keresztény vallás szentségeit. Sarolt fejedelem­asszony kereszténynek nevelte fiát, Vajkot is, aki a keresztségben az Ist­ván nevet kapta.
De akármilyen kemény természe­tű volt a fejedelemasszony, nem tudta elűzni a pogányságot Géza fe­jedelem lelkéből. A fejedelem ide is, oda is pillantgatott, egyszerre két is­tennek áldozott. Mondta is egyszer a papja:
- Aki a pogányok bálványa előtt áldozatot mutat be, mind elkárhozik. Géza fejedelem csak azt felelte erre:
- Van nekem elég, amit áldozzak. Akkora úr vagyok, hogy két istennek is eleget adhatok.
Adott is jó szívvel mind a kettőnek. Ezzel a népnek is példát mutatott, mert az ő idejében bizony még együtt élt a pogányság a kereszténységgel, ahogy a Szentírás mondja: „Együtt legelnek a farkas és a bárány.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv ált. iskola 6. osztály számára. 31-32. o.]

2012. november 26., hétfő

Fogalmak az ókori Kelet történetéhez


Az ókori Kelet fogalmai
ókor
Az első államok megjelenésétől, kb. Kr. e. 3000-től a Nyugat-római Birodalom bukásáig tartótörténeti korszak.
öntözéses földművelés
Az ókori Keleten elterjedt gazdálkodási forma, amelynek lényege, hogy a folyók vízét csatornákkal juttatták el a művelni kívánt területre.
városállam
Egyetlen városból és annak közvetlen környékéből álló állam.
birodalom
Olyan nagy kiterjedésű állam, amely több népet és országot tart uralma alatt.
törvény
A társadalom tagjai számára az együttélés legfontosabb kérdéseit szabályozó irat.
ékírás
Mezopotámiában kialakult írásmód. Nyers agyagba nádszál segítségével karcolták a szögletes, ék alakú jeleket.
fáraó
Az ókori egyiptomi uralkodó elnevezése. Jelentése: Nagy Ház.
többistenhit
Olyan vallási felfogás, amely egynél több istenben hisz.
hieroglifa
Az ókori egyiptomi képírás, illetve annak egyik jele.
piramis
Egyiptomban a fáraók temetkezési helyéül szolgáló gúla alakú építmény.
múmia
Épségben megmaradt holttest. Az egyiptomiak balzsamozással tartósították, vászoncsíkokkal körbetekerték a tetemet.
Biblia
A keresztény és részben a zsidó vallás szentnek tekintett iratait tartalmazó könyv. Két fő része az Ószövetség és az Újszövetség.
Ószövetség
A Biblia két fő része közül az első, amely a zsidó nép történetét és törvényeit tartalmazza.
egyistenhit
Olyan vallási felfogás, amely szerint csak egy Isten létezik.
dravidák
Ismeretlen eredetű indiai nép, amely India őslakosságát adta.
árják
indoeurópai eredetű nép, amely Indiát meghódította és őslakosságát, a dravidákat szolgai állapotba kényszerítette.
kaszt
öröklődően azonos foglalkozású és életvitelű emberek zárt csoportja az ókori Indiában.
hinduizmus
az ókori Indiában az őslakosság és az árják hitét egységesítő vallási nézet, amely a kasztrendszert erősíti és a lélekvándorlást hirdeti.
buddhizmus
az ókori Indiában Buddha által alapított vallás, amely a boldog emberi életet keresi, s elutasítja a hinduizmus felfogását.
 

2012. november 25., vasárnap

Botond legyőzi a görög óriást




Nemsokára újabb kalandra indultak a magyarok, betörtek Bolgáriába, majd megrohanták és körülzárták Konstantinápoly városát. Ekkor a görögök megállapodtak a magyarokkal, és egy vitézt, aki akkora volt, mint egy óriás, kiküldtek birkózni.
Ez a görög egyszerre két magyarral akart megküzdeni, és azt mondta, hogy ha mind a kettőt le nem győzi, akkor a görög császár a magyarok adófizetője lesz. Ez módfelett bosszantotta a magyarokat, ezért kiszemeltek egy vitézt, aki szembefordult a göröggel, és azt mondta neki:
– Én Botond vagyok, igaz magyar, s legkisebb a magyarok közül. Végy magad mellé két görögöt, az egyik elszálló lelkedre ügyeljen, a másik holttestedet eltemesse, mert egészen bizonyos, hogy a görög császár a magyarok adófizetője lesz.
Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya, aki annak a seregnek parancsnoka volt, azt parancsolta Botondnak, hogy induljon bárdjával a város kapuja ellen, és úgy mutassa meg erejét. Elment hát Botond az érckapuhoz, és egy hatalmas csapással akkora lyukat vágott rajta, hogy azon a nyíláson egy ötéves gyerek ki és be kényelmesen eljárhatott.
Botond jelenet a Képes Krónikában
Amíg Botond ezt tette a görögök és a magyarok szeme láttára, a többiek előkészítették a viadal helyét. A város kapuja előtt egy kurta óráig tusakodtak egymással, végül Botond úgy földhöz teremtette a görögöt, hogy az a lelkét nyomban kilehelte.
A görögök császára és a felesége, akik ott állottak a város bástyáján, ezt nagy szégyennek tartották, ezért arcukat elfordították, és felsiettek a palotába. De amikor a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelem folyt, a görög császár kinevette őket. Erre a magyarok felhagytak a város ostromlásával, és egész Görögországot elpusztították. Sok aranyat, drágakövet és számtalan barmot zsákmányoltak, és gazdagon megrakodva tértek vissza öveikhez.

A Képes Krónika nyomán Lengyel Dénes: Régi magyar mondák c. művéből

2012. november 21., szerda

A magyarok Szentgallenben

Az Úr születésének 926. eszten­dejében, amikor a szentgalleni ko­lostor apátja Engilbertus volt, híre járt, hogy a magyarok kalandra in­dultak, és a németek földjét feldúl­ták.
A szentgalleni kolostor napjainkban
Engilbertus apát mindjárt meg­mutatta, mennyire rátermett az ilyen veszedelmek elviselésére. Mert ami­kor minden vitéze csak a saját életét féltette, ő elrendelte, hogy a barátok közül az erősebbek fegyvert öltsenek, a cselédséget is felfegyverezte, és ő maga is páncélt öltött. Parancsára dárdákat készítettek, nemezből vér­tet fabrikáltak, parittyákat fontak, táblákból és rostákból pajzsféléket szerkesztettek, és lándzsákat, karó­kat edzettek a tűzben. Ezután kivá­lasztottak egy helyet a Sitter folyó mellett, azt jól megerősítették, hogy a magyarok elől odamenekülhesse­nek.
Bár a barátok nem hitték, hogy a magyarok Szentgallent valaha is megtámadhatják, mégis őrszemeket állítottak, hogy ezek az ellenség érkezését előre jelentsék, és így a bará­tok idejében az erődítménybe futhassanak.
A magyarok nem egy tömegben portyáztak, hanem csapatonként rohanták meg a városokat és a falva­kat, ezért mindig meglepték a ké­születlen lakosságot.
A szentgalleni kolostorban élt ab­ban az időben egy félkegyelmű barát, név szerint Heribáld, akinek mon­dásain és tettein a többiek gyakran nevettek. Ez azt mondta a barátok­nak, akik arra biztatták, hogy fusson velük az erődítménybe:
- Fusson, aki futni akar, de én bi­zony nem futok, mert a kolostor gazdája nem adta még ki erre az évre a sarura való bőrt.
Amikor pedig a barátok erőszakkal akarták kényszeríteni, hogy mene­küljön, Heribáld szembeszállt velük, és megesküdött, hogy addig egy ta­podtat sem megy, míg az arra az évre járó bőrt meg nem kapja. Így várta be egyedül, félelem nélkül a magyarok betörését.
Végre a magyarok betörnek, te­gezzel, hajítódárdával és nyíllal fel­fegyverezve. Minden helyiséget át­kutatnak, és bizonyos, hogy sem öreg, sem asszony tőlük kegyelmet nem kapna. Heribáldot találják ott egyedül, aki az udvar közepén nyugodtan álldo­gál. A magyarok elcsodálkoznak: vajon mit akarhat, ugyan miért nem menekült el? A tisztek a közembe­reknek megparancsolják, hogy senki fegyvert ne használjon, aztán tolmá­csok segítségével Heribáldot kival­latják. Hamar észreveszik, hogy félkegyelmű, ezért nevetnek rajta, és az életét megkímélik.
A szentgalleni kolostor alaprajza a középkorban
 A magyarok Szent Gál kőoltárá­hoz hozzá sem nyúlnak, mert az ilyesmiben már sokszor csalódtak: az oltárokban mindig csak csontokat és hamvakat találtak. Végre Heribáldot megkérdezik, hogy hova rejtették el a kolostor kincseit. Ez a magyarokat a kincstár titkos ajtajához vezeti, de ott csak gyertyatartókat és aranyozott koro­nákat találnak, ezért a bolondot po­fonokkal fenyegetik, amiért rászedte őket.
A barátok pincéjében volt két hordó, színültig tele borral. A két hordó ott maradt, mert abban a ve­szélyes helyzetben senki se merte befogni és hajtani az ökröket. Ezeket a hordókat a magyarok nem bántot­ták, mert szekereiken már bőven volt hasonló zsákmányuk. Mégis amikor az egyik magyar a bárdját meglóbál­ta, és az egyik hordó abroncsát át­vágta, Heribáld, aki már egészen megbarátkozott velük, azt mondta neki:
- Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?
A magyar nagyot nevetett, és arra kérte társait is, hogy a bolond hordóit ne bántsák. A kolostor udvarán a tisztek lako­máztak. Heribáld velük együtt úgy belakott, hogy amint később mon­dogatta, soha jobban. A magyarok a zöld fűre telepedtek le, de Heribáld magának és egy foglyul ejtett papnak széket hozott.
A tisztek pedig, miután a barmok lapockáit és többi részeit félig nyer­sen, kések nélkül, fogukkal marcan­golva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. A bort tele csöbrökben középre he­lyezték, ki-ki annyit ivott belőle, amennyi jólesett.
Amikor a magyarok a bortól neki­hevültek, isteneikhez kezdtek kiál­tozni, és a klerikust meg Heribáldot arra kényszerítették, hogy ők is kiál­tozzanak. A klerikus pedig, akit azért hagytak életben, mert nyelvüket jól beszélte, torkaszakadtából velük ki­áltozott. Amikor pedig magyar nyel­ven eleget ordítottak, a klerikus könnyezve elkezdte a „Szentelj meg minket" kezdetű, szent keresztről szóló éneket, amelyet Heribáld is vele énekelt, bár a hangja rekedt volt. A foglyok énekét a magyarok össze­csődülve hallgatták. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy egyesek táncra perdültek, mások egymással birkózni kezdtek. Néhányan fegyverrel ös­szecsaptak, hogy megmutassák, milyen járatosak a fegyverforgatásban.
A nagy vidámság idejét a klerikus alkalmasnak találta arra, hogy szabadon bocsátásért könyörögjön. Ezért a szent kereszt segítségét kérte, és sírva a főemberek lábához borult. De a magyarok nagy kiáltozással szólítják a közembereket, ezek meg dühösen odarohannak, a klerikust megragadják, késüket előrántják, hogy mielőtt fejét vennék, a haját le­vágják.
Amíg erre készülnek, a kémek az erdőből kürtszóval és kiáltozással jelzik, hogy a fegyveresekkel meg­erősített erődítményt felfedezték. Erre a magyarok a klerikust és Heri­báldot az udvarban hagyták, ők ma­guk pedig villámgyorsan csatarendbe álltak. Miután meghallották, hogy az erődítmény fekvése olyan, hogy ezt megostromolni nem lehet, azon az úton, amely Konstanzba vezet, minden kürtszó és kiáltozás nélkül eltávoztak.
Az erődítmény katonái üldözőbe vették őket, és néhány felderítőt megöltek közülük. Egy magyart sebesülten fogságba ejtettek. Ekkor a magyarok kürtjellel figyelmeztették a sereget, hogy ellenség közeledik. Ezért amilyen gyorsan csak lehet, a széles mezőt és síkságot megszállják, az arcvonalat felállítják, s miután a szekereket körben elhelyezik, egész éjszaka felváltva őrködnek, a többiek pedig a fűben elterülve borozgatnak vagy alszanak. Kora reggel a közeli falvakat megrohanják, és minden épületet felgyújtanak, amely mellett csak elvonulnak.
Ezután a barátok visszatértek a kolostorba. Amikor Heribáldtól megkérdezték, hogy tetszettek neki Szentgallen ellenségei, így felelt:
- A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem lát­tam a kolostorunkban. Ételt és italt bőven adtak. Ami­re a mi hajthatatlan pincemeste­rünket sohasem tudtam rávenni, hogy bárcsak egyszer is innom adott volna, ha megszomjaztam, a ma­gyarok bőségesen adtak nekem, ha kértem.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 26-28. o.]