2012. február 29., szerda

Alexandrosz, azaz Nagy Sándor jelleme, megjelenése

Nagy Sándor legismertebb ábrázolása - mozaikkép az isszoszi csatáról
Alexandrosz külső megjelenését leginkább Lüszipposz szobrairól ismerjük; ő volt az egyetlen művész, akit Alexandrosz méltónak tartott rá, hogy megmintázza, mert Lüszipposz fejezte ki legtalálóbban az utódaitól és barátaitól később annyit utánzott sajátosságait: nyakának tartását, ahogy kissé balra hajtotta, és szemének olvatag tekintetét. … Mint mondják, Alexandrosz bőre világos színű volt, s ez a világos szín a mellén és az arcán vörösesbe ment át….
Már gyermekkorában kitűnt önuralmával, mert hevesvérűsége és szenvedélyessége ellenére is érzéketlennek mutatkozott a testi gyönyörök iránt, egyébként viszont korát meghaladó mértékben becsvágyó volt.

Amikor Alexandrosz tudomást szerzett róla, hogy Philipposz valami híres várost elfoglalt, vagy jelentős csatában győzött, nem örült a hírnek, hanem így szólt kortársaihoz: „Fiúk, apám mindent elvesz előlem, és nem hagy nekem lehetőséget, hogy veletek valami nagyot és dicsőt művelhessek.” …
Természetes hajlamot érzett a tudományok és az irodalom iránt. Mivel pedig az Iliászt katonai útikönyvnek tartotta és nevezte, magával vitte annak Arisztotelész magyarázataival kísért kiadását, … és tőrével együtt mindig a párnája alatt tartotta…
Mikor a görögök összegyülekeztek az Iszthmoszon, és úgy döntöttek, hogy Alexandrosszal együtt háborút indítsanak a perzsák ellen, őt választották meg a hadjáratra fővezérül. … Hadjáratáról meg akarta kérdezni az istent, és elment Delphoiba; de véletlenül balszerencsés napon érkezett, amikor a törvény tiltja a jóslást. Legelőször is magához rendelte hát a jósnőt, de az nemet mondott, és mentségül a törvényre hivatkozott. Erre Alexandrosz maga ment el a jósnőért, és erővel magával vonszolta a templomba. A jósnő végre engedett az erőszaknak, és így szólt: „Győzhetetlen vagy, fiam!” Mikor Alexandrosz meghallotta ezeket a szavakat, kijelentette, hogy most már nem kíván más jóslatot, mert azt a jósigét kapta, amire szüksége volt.

A bort is kevésbé szerette a látszatnál, amely abból keletkezett, hogy sok időt töltött nem annyira ivással, mint beszélgetéssel, mert a serleg kiivása előtt mindig hosszasan beszélt, ha volt rá bőven szabad ideje. Ha azonban dolga volt, sem a bor, sem az álom, sem a szórakozás, sem a szerelem, sem a színház soha fel nem tartóztatta - nem úgy, mint más hadvezéreket. Ezt bizonyítja élete is: bár nagyon rövid volt, sok nagy tettben bővelkedett. Szabad idejében, mihelyt felkelt, áldozott az isteneknek, és ülve megreggelizett, aztán a napot vadászattal, bíráskodással, katonai ügyek intézésével vagy olvasással töltötte. Ha utazott, s útja nem volt sietős, gyakorolta magát nyíllövésben, s a haladó szekérről való fel- és leugrálásban. Szórakozásképpen gyakran vadászott rókára és madarakra…
Bár Alexandrosszal a társalgás és együttlét kellemesebb volt, mint bármely más királlyal, mert modora nem volt híján a szeretetreméltóságnak, ugyanakkor olyan elviselhetetlenül dicsekedett, akár egy közkatona, s méghozzá nemcsak ő maga hetvenkedett, hanem hagyta, hogy hízelgői is kitombolják magukat...

[részlet: Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok - Alexandrosz élete, 4., 5. és 23. fejezetekből]

Nagy Sándorról az alábbi  rajzfilmet is megtekinthetitek:
1/3
2/3
3/3



2012. február 28., kedd

Korabeli beszámoló az első magyarországi vasútvonal átadásáról

Evégre Magyarország évlapjaiba is iktatjuk egy oly ünnep megünneplé­sét, milyenről eddig csak olvastunk. A civilizáció legújabb fejleménye Hunnia fővárosának is nyújtá azon élvezetet, melynek majd minden eu­rópai főváros már egy idő óta örvend, és kikocsikáztatá egy csodaszerű gőzerőfogattal a meghívottak százait, egyszerre a pamlagok kényes ölén, villámi, azaz vasúti sebességgel, ti. 50 és néhány perc alatt Vác városába, hová eddig a pestiek csak egyenkint, legföllebb párosan, vakító homok­felhőkön keresztül és a legszilajabb magyar ló félnapi megizzasztásával, gyönyör nélküli és unalomteljes uta­zással érhettek.
1846. július 15-én délután 3 óra­kor rendkívüli mozgás támadt Pest városában. A nép ezernyi csoportjai a pályaudvar felé nyomultak, hol a sorkatonaság és a polgári őrsereg dí­szes egyenruhában tisztelgett; a fő­nemesség és a királyi hivatalnokok fényes hintóikban vágtatva érkeztek. Alig szemléltük meg a csinos és leg­nagyobb kényelemhez alkalmazott, nagyszerű, 58 személyt befogadó vagonokat és a legfényesebb dísszel bútorozott udvari kocsit, alig rázták meg kezeiket az ország minden ré­széből összesereglett vendégek, meg­érkezett a fenséges nádor is főhercegi családjával, mire a meghívottak helyet foglaltak hét oly nagyszerű vagonban, melyekbe könnyen 350 személy fér­hetett; azután a virágokkal koszorú­zott és zászlókkal díszített gőzmozdony, „Buda és Pest", egyet nyerítének vagy sivítának, és az udvari kocsi megindult hét vagonnal a sokaság bámulatára, amely alig kiabálhatott egy-két „éljent" örömében, annyira meg volt a látvány sajátszerű rendkí­vülisége által lepetve. Alig tűnt el szemünk elől az utolsó pesti néző: máris palotaiak és fótiak állnak előt­tünk, kikhez tán távolabb helységekbeli lakosok is valának vegyítve, mert hintókat és kocsikat lehetett látni a pálya egész hosszában, és 25 percnyi utazás után a dunakeszi ál­lomáson megállunk, hol vízzel a kat­lanok láttatnak el, mire ismét elindulánk, és Göd mellett elrepülvén, 24 percnyi utazás után a mozsarak ropogása között Vácot leszálltunk.

2012. február 17., péntek

Periklész

 -jelleme-
Arcának soha el nem mosolyodó szigorúsága, nyugodt járása, köpenye ráncai­nak gondos elrendezése, amit beszéd közben nem rontott el semmi indulat­kitörés, méltóságteljes hanghordozása s más ilyen tulajdonságai mindenkire mély hatással voltak. Egy alkalommal sürgős tennivalója akadt az agorán. Egy utálatos, piszkos beszédű ember mellészegődött, és egész nap gyalázta, minden rosszat elmondott róla, de ő egyetlen megjegyzés nélkül tűrte, némán tűrte. Estefelé szép csendesen hazaindult, de szidalmazója akkor sem maradt el mellőle. Már besötétedett, úgyhogy mielőtt bement házába, szólt az egyik szolgájának, hogy fogjon lámpást, és kísérje haza az illetőt.
Elmondhatjuk róla, hogy bármily naggyá és gazdaggá tette is Athént, és bármennyire hatalmasabb volt sok királynál és zsarnoknál, akik még gyermekeiket is dúsgazdaggá tették, ő egyetlen drakhmával sem gyarapította apjától örökölt vagyonát.
Nem kevesebb, mint tizenöt éven át megszakítás nélkül övé volt a hata­lom, és minden évben újra vezérnek választották. Ez alatt az idő alatt soha nem hagyta magát megvesztegetni, de azért nem hanyagolta el saját vagyonát sem.
Állami juttatások rendszeréhez folyamodott. Így azután a színházi pén­zekkel, a törvényszéki napidíjakkal s a más címen kifizetett összegekkel és közsegélyekkel megnyerte magának a népet.

-Mire használta Athén a szövetségesei pénzét?-
A Periklész által emelt templomok és középületek pompája önmagában is bi­zonyítja, hogy nem üres szóbeszéd Görögország egykori mesébe illő hatalma és gazdagsága: ez szerezte a legtöbb örömet az athéniaknak, ez ragadta meg leginkább a népeket, mégis ezt az intézkedését ócsárolták és rágalmazták a népgyűléseken a legjobban.
Azt kiáltozták, hogy a nép rossz hírbe kerül, mert Déloszból elhozatta és saját céljaira használta fel a görögök közös kincsét. „A görögökön súlyos sé­relem esett - így szóltak-, és nyilván zsarnoki tettnek kell minősíteniük, ami­kor azt látják, hogy mi, athéniek, a tőlük háborús célra kicsikart pénzeken, miként drágakövekkel teleaggatott hiú nőszemélyt, saját városunkat cicomáz­zuk s ékesítjük fel szobrokkal és sok ezer talentumba kerülő templomokkal.”
Periklész felvilágosította a népet, hogy ezekkel a pénzekkel nem kell el­számolniuk a szövetségeseknek, hiszen ők harcolnak helyettük, és ők tartják távol a barbárokat. A szövetségesek egyetlen lovat, hajót vagy katonát sem adtak nekik, csak pénzt; a pénz pedig nem azé, aki adja, hanem aki kapja, fel­téve, hogy elvégzi azt, amiért kapta. Minthogy pedig a város bőven el van lát­va a hadviseléshez szükséges dolgokkal, a felesleget olyasmire kell fordítani, amiből a városra örök dicsőség származik.
Így emelkedtek a nagyszerű, utánozhatatlan szépségű épületek, s az al­kotó művészek versengve múlták felül önmagukat terveik tökéletes kivitelében, de minden másnál csodálatosabb volt a gyorsaságuk.
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)

2012. február 16., csütörtök

Kőrösi Csoma Sándor Tibetben

Kőrösi Csoma Sándor
Éveken át tervszerűen készült ázsiai útjára, elhatározott terve volt, hogy az ott lakó magyarokat felkutatja. Először itthon tanult, majd Német­országba ment, ott tanulmányozta a keleti nyelveket, és megtanult ango­lul is. 1819-ben pedig könnyű ruhá­ban, kezében egy bottal, vállán kis batyuval gyalog elindult a Himalája felé!
Milyen expedíciót szerelnek fel a gazdag országok, ha ezt a tájat ku­tatják! Hány szakértő, mennyi költ­ség, micsoda előkészület kell ahhoz!
Kőrösi Csoma Sándor egyedül, pénz nélkül vállalkozott olyan útra, amelyet más országban még csopor­tosan, jó felszereléssel, sok pénzzel is csak a legbátrabbak mernek meg­kockáztatni.
Tizenkét hónapi vándorlás után érkezett Teheránba, Perzsia főváro­sába. Az angol kirendeltségnél je­lentkezett, de a katonatisztek először gyanúsnak találták, kémnek, kalan­dornak gondolták, annyira hihetet­lennek látszott a vállalkozása. Ami­kor aztán meggyőződtek róla, hogy felkészült tudós áll előttük, segélyt juttattak neki.
Csoma elfogadta a segélyt, de ez már kötelezte is. Az angol tisztek ké­résére a tibeti nyelvet kezdte tanul­mányozni, mielőtt a magyarok fel­kutatására indult volna. A zanglai, majd a kanami buddhista kolostor­ban tanult, tudós lámák, tibeti papok csekély összegért vállalták a tanítá­sát.
A Himalája vidékének kolostorai kezdetleges épületek, nincsen ké­ménykürtőjük, ezért ha tüzet gyúj­tanak a padlón, olyan füst támad, hogy az ott lakók csak a padlón fekve tartózkodnak a helyiségben. Kőrösi Csoma Sándor olvasni akart, ezért nem gyújtott tüzet, hanem tetőtől talpig báránybőrbe burkolózott, és még a könyv lapozása is gondot oko­zott, akkora volt a hideg. Télen a nagy hó miatt sokszor napokig ki se tudtak lépni a helyiségből, ott töl­tötték az egész napot tűz és világító­eszköz nélkül. Hárman éltek a kis helyiségben, a láma, annak szolgája és Kőrösi Csoma Sándor. Amikor besötétedett, lefeküdtek a helyiség kövezetére, ott aludtak.
Dr. Gérard, az első orvos-utazó azon a tájon, felkereste Csomát, és elbámult a kutató bátorságán, kitar­tásán.
„A hideg itt nagyon kemény, és ő egész télen át írásainál ülve, tetőtől talpig gyapjúholmiba burkolózva, reggeltől estig dolgozott pihenés és melegítő tűz nélkül. Munkáját csak igénytelen étkezése szakítja meg, ez mindig zsíros teából áll."
A zsíros tea tatár módra készül, inkább leves, mint tea, mert sót és vajat tartalmaz, ez benne a táplálék, amely a hidegben ellenállóvá teszi a szervezetet.
Gérard doktor rizst és cukrot kínál Csomának, majd egy meleg köpenyt ajánl fel, hogy szükségét enyhítse.
Csoma azonban mindent vissza­utasít.
Azt mondja az orvosnak:
- Köszönöm szívességét, de csak közpénzből származó segítséget ve­szek el, mert azt kamatostul visszafi­zethetem. Magánszemélytől semmit se fogadok el, mert annak nincs mit adnom.
Ilyen körülmények között dolgo­zott, és kitűnő eredményt én el. Há­romszázhuszonhét hatalmas kötetet tanulmányozott át, ezek tartalmaz­zák a tibeti tudomány és vallás alap­ját. Összegyűjtött és megmagyará­zott negyvenezer tibeti szót, elkészí­tette a tibeti nyelv nyelvtanát.
Amikor művei megjelentek, új út­ra készült: most már az ázsiai ma­gyarok felkutatására indult. Közép-Ázsia felé tartott, nem ri­adt vissza a hatalmas hegyektől, az út veszélyeitől.
Négyszáz kilométert tett meg gyalog. Amikor a terai mocsarak mellett haladt el, fertőzést kapott, és Darjeelingbe már lázasan érke­zett. Lázálmában is mindig terveiről beszélt, képzelete az ázsiai magya­rok közé repítette. Bármilyen gon­dosan ápolták, a halál elragadta. Ott nyugszik a Himalája tövében, sírjára az Ázsiai Társaság, amelynek tiszte­letbeli tagja volt, emlékoszlopot állí­tott.

2012. február 1., szerda

Tatárvilág Magyarországon

IV. Béla menekülése a tatárok elől

A tatárok először feldúlták és kirabolták az országot, aztán visszacsalogatták a menekülteket a falvakba, és megkezdődött a tatár világ. Minden falunak volt egy tatár királya, mindenben az parancsolt. A falusiak együtt dolgoztak, s amikor az aratás ideje eljött, közösen aratták le a termést.
A bírói hivatalt a kenézek látták el. A királynak is, a kenéznek is sok-sok ajándékot kellett adni: különösen a lovat, a barmot és a fegyvert fogadták szívesen. A falusiak békességben éltek, vásárba jártak, dolgoztak megszokták a tatár igát. Egyszer aztán az összes kenézek megparancsolták, hogy a falvakból minden ember, asszony és gyermek a színük előtt ajándékokkal megjelenjen. Ettől a parancstól sokan megijedtek, és ismét visszamenekültek az erdőkbe. De legtöbben teljesítették a tatárok parancsát. Ezektől az ajándékot átvették, aztán egy hatalmas völgybe vezették őket, ott rútul meztelenre vetkőztették, és valamennyit meggyilkolták.
Amikor a tatárok meghallották, hogy Esztergom városa minden más városnál különb, elhatározták, hogy azt is meghódítják. De a Dunán nem tudtak átkelni, ezért megvárták a téli fagyot.
A magyarok is résen voltak, és ahogy befagyott a Duna, mindjárt törték a jeget, nem lehetett rajta átkelni. Később már erősebb volt a fagy, de a tatárok még mindig haboztak. Gondoljátok csak el, mit eszeltek ki! Sok lovat és barmot hajtottak a Duna partjára, és három napon át őrizetlenül hagyták az állatokat.
A magyarok azt hitték, hogy a tatárok már elvonultak, ezért hirtelen átvonultak a jégen, és a marhákat áthajtották. Csak ezt várták a tatárok! Leshelyükről megfigyelték, hogy hol keltek át a magyarok, aztán egy rohammal annyian átvágtattak a jégen, hogy csak úgy feketéllett tőlük a Duna partja. De az esztergomiak felkészültek a támadásra. A várost árkokkal, kőfalakkal és fatornyokkal jól megerősítették, s erősen bíztak benne, hogy visszaverik a tatárokat.
A tatárok mindjárt körülvették a várost, és sok ezer foglyot hajtottak oda, akik mind rőzsekévéket cipeltek. Azokból a kévékből a tatárok a sánc párkányánál magasabb falat rakattak. Ezután a rőzsekévék mögé harminc hajítógépet állítottak fel, és ezek éjjel-nappal hajigálták a követ a fatornyokra és a város falaira. A kőzápor olyan zavart okozott a városban, mintha köd szállott volna rá. A város lakói még védekezni is elfelejtettek – süketen és vakon bolyongtak a város utcáin. Amikor a tatárok ezzel a kőzáporral a fatornyokat lerombolták, földdel töltött zsákokat kezdtek hajigálni, hogy az árkokat betöltsék. Eközben olyan heves nyílzáport zúdítottak a városra, hogy a védők még mutatkozni sem mértek.
Most már látták a magyarok, az ide menekült franciák és olaszok, hogy a külvárost nem védhetik, ezért felgyújtották a faházakat, és a belső városba visszavonultak. De nemcsak a házakat égették el, felgyújtották a ruhákat, a sok vég posztót, megölték a lovakat, hogy a tatárokat minden zsákmánytól megfosszák. Ezután minden vagyonukat jól elrejtették, az aranyat és az ezüstöt pedig a földbe elásták. Amikor a tatárok megtudták, hogy az esztergomiak mindent elégettek, amivel ők gazdagodni akartak, rettenetesen megdühödtek. Rögtön körülzárták a várost, erős facölöpzetet építettek, hogy senki onnan el ne menekülhessen, hanem mindnyájan kard által pusztuljanak el. Ezután megvívták a palotákat, egymás után verték le a védőket, és mindenkit meggyilkoltak. A tatárok vérben áztatták a kardjukat, több embert elevenen égettek el, mint a malacot, úgyhogy végül még tizenöten sem menekültek meg abból a városból.
A legszebb és leggazdagabb esztergomi úrnők, gyönyörűen felékesítve, külön palotába vonultak el. Amikor a tatárok őket is elfogták, kihallgatást kértek a nagy fejedelemtől. Azt remélték, hogy szépségük és gazdagságuk meglágyítja a fejedelem szívét. De a fejedelem rájuk kiáltott:
– Én zsákmányért harcoltam, és a zsákmányt elragadtátok előlem! Ami rajtatok van, mind az enyém, ti pedig a halálé vagytok!
Azzal intett a szolgáknak, azok meg kifosztották és lefejezték az asszonyokat. Esztergom fellegvárát a tatárok nem tudták bevenni, mert a spanyol Simeon bátor íjászaival elkergette őket. Nem bírták megostromolni Székesfehérvár városát sem, mert nagy mocsarak veszik körül, tehát hó- és jégolvadás idején még járni sem lehet arra. Ezért a pannonhalmi Szent Márton-vár ellen fordultak, de itt az apát vezetésével bátran harcolt a nép, és jól védelmezte a várat.
Egyszerre a tatárok parancsot kaptak a visszavonulásra, felhagytak az ostrommal, és megindultak kelet felé. Vitték magukkal a sok ezer foglyot, hajtották a gulyákat és a méneseket meg a juhcsordákat. Útközben minden erdőt és barlangot felkutattak, úgy nyomoztak a menekülők után. Akit elfoghattak, magukkal hurcolták. A tatárok lassan vonultak ki az országból, nagy pusztaságot hagytak maguk után.
Amikor már Erdély határát is átlépték, a magyar foglyok észrevették, hogy az őrök kegyetlenebbek lettek, már nem adtak húst a foglyoknak, csak a barmok zsigereit, lábát és fejét vetették oda nekik. A tolmácsok pedig azt kezdték mondogatni:
– Na, magyarok, titeket is kardélre hánynak, amikor Magyarországból kivonultok!
Meghallották sokan ezt a figyelmeztetést, meghallotta Rogerius püspök is, aki ugyancsak ott menetelt a foglyok között. A püspök arra gondolt, hogy a biztos halál elől menekülni kell, ezért egyre nézelődött, vigyázódott. Egyszer aztán úgy tett, mintha szükségére menne, befutott egy erdőbe, és ott elrejtőzött. Hűséges szolgája is utána ment, gallyakkal és levelekkel betakarta, maga pedig távolabb rejtőzött el, nehogy egyikük felfedezésével a tatárok a másikat is megtalálják.
Két napig feküdtek abban a sírban, mozdulni se mertek, mert ezalatt mindig hallották a tatárok rettentő hangját. A tatárok ugyanis a marhacsapásokon jártak, és az elrejtőzött foglyok után kiáltoztak. Végre nem bírták tovább, felemelték a fejüket, és csúszni kezdtek a földön, mint a kígyók. Ezután Rogerius püspök és a szolgája nyolc napon át bolyongott Erdélyben, míg végre Gyulafehérvár városához érkeztek. De ebben a városban nem lehetett mást találni, mint emberi csontokat és romokat. A romok falai keresztények vérével voltak befecskendezve.
Gyulafehérvártól tízmérföldnyire, az erdő mellett, egészen elrejtve van egy falu, amelyet a nép nyelvén Frátának neveznek. Ennek a falunak a népe is elmenekült: felment egy hegy tetejére, ott is egy magas sziklára. Ezek a menekültek befogadták Rogerius püspököt és a szolgáját, megsiratták sok szenvedésüket, és elmondták nekik az ő menekülésüket. Végül fekete kenyérrel kínálták a püspököt. Ez a kenyér lisztből és tört cserfahéjból volt sütve. A püspök letört belőle egy darabot, megette, és azt mondta:
– Édesebb ez minden lánglisztből készített süteménynél.
Itt éltek, ezen a magas sziklán a menekülők, nem is mertek visszatérni a faluba, amíg megbízható emberek nem jelentették: megjött Béla király, és az elpusztított országot újraépíti.

[Rogerius püspök krónikája nyomán In: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Bp., Móra Kiadó, 1982.]