2012. december 11., kedd

Az aradi véres országgyűlés



II. István király halála után Álmos herceg fia, Vak Béla király uralko­dott. Kezében megerősödött az or­szág, ellenségeit pedig Isten gyalá­zatra vetette.
A királyt négy egészséges, szép fiú­gyermekkel ajándékozta meg Ilona királyné.
Az aradi gyűlés ábrázolása a Képes Krónikában
Amikor Arad (nem a mai Arad, hanem Ung vagy Borsod megyei egykori helység) mellett ország­gyűlést tartottak, elment oda a ki­rályné, és elvitte magával négy szép fiát is.
Magas trónszéken ült a király, odaült melléje a királyné, a fiúk pe­dig megállottak a trónszék mellett. Szemben a királyi székkel az ország előkelői állottak. Ott volt az ország színe-java: a főurak, a főpapok, a fő- ­és köznemesek valamennyien. Zú­gott, morajlott a nagy sereg ember, mint a sós tenger, de amikor a királyi pár megérkezett, ünnepélyes csend támadt. A nagy csendet Ilona király­né szakította meg, aki a gyűlés felé fordult, és így szólt:
- Minden hívünk, nemesek, öre­gek és fiatalok, gazdagok és szegé­nyek, ide hallgassatok! Amikor kö­zületek Isten mindenkinek megadta a szeme világát, azt akarom hallani, hogy a ti uratokat és királyotokat a szemétől miért fosztottátok meg. Kinek a tanácsára történt ez? Mert a királyt két szemétől megfosztották, de Isten négyet, négy fiúgyermeket adott helyette. De hát az ember mi­kor állja meg bosszúját? Nekem most itt megmondjátok, kik a vétkesek, és azokat itt mindjárt megbüntessétek!
Alig hangzott el a királyné szava, már megrohanta a nép azokat a bárókat, akiknek tanácsára a királyt megvakították. Néhányat megkö­töztek, másokat levágtak, senki sem maradt büntetés nélkül. Hatvan­nyolc hitszegőt ott kegyetlenül meg­öltek, és minden vagyonukat szét­osztották a székesegyházak között.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv általános iskola 6. osztálya számára. Bp., Korona  Kiadó, 73. o. - Lengyel Dénes: Régi magyar mondák alapján (Képes Krónika nyomán)]

2012. december 9., vasárnap

Három történet Szent Lászlóról


László király és a leányrabló kun
 
Szent László ábrázolása a Képes Krónikában
 Szép szál ifjú volt László vitéz. Ha felült a lovára, egy fejjel magasabb volt, mint a bajtársai; s ha megszó­lalt, bizony az egész sereg meghal­lotta a hangját. Úgy csengett az, mint a nemes érc. Egyszer azt üzente neki a király, hogy menjen a segítségére, mert betört az ellenség. A cudar rab­ló kunok voltak, akiknek sem orszá­guk, sem hazájuk nem volt, abból él­tek, amit mástól elraboltak. László vitéz, mint a szélvész, olyan gyorsan ott termett a csatatéren.
A kunok pedig felmentek egy hegynek a tetejére. Iszonyú sok kin­cset raboltak össze, s már-már vis­szamentek az országukba, de akkor jött László vitéz.
- Megálljatok, rablók! - kiáltott rájuk László vitéz. - Innen ugyan nem eresztünk haza.
A kunok azt hitték, hogy hamar elbánnak a magyarokkal, de nem sokáig hitték. László vitéz iszonyú kardja olyan sort vágott köztük, hogy egész szekérútnak bevált az. Amerre ő járt, ott meg nem maradt a kun.
Úgy szaladtak, mintha tüzes is­tennyila csapott volna közéjük. László vitéz pedig üldözte őket, s akit utolért, annak kettéhasította a gonosz fejét. Egyszer csak megpil­lant egy kun vitézt, aki egy magyar leányt rabolt el, azt vitte a nyergé­ben.
Megsarkantyúzta a lovát, s utána­ugratott. De jó lova volt a kunnak, s alig tudta elérni. Odakiáltott a leánynak:
- Magyar leány, rántsd le azt a kunt a lováról!
A magyar leány nemhiába volt magyar leány, mindjárt lerántotta a kun vitézt a lováról. Akkor László vitéz hamarosan végzett a kunnal, pedig az sem volt gyáva legény. No de László vitéz még sokkal különb volt nála.
Szent László harca a kunnal - freskórészlet a székelyderzsi templomból
A magyar leány sírva köszönte meg László vitéznek, hogy megszabadította őt a kun rablótól. László vitéz pedig visszavitte őt az anyjához, aki már kétségbe volt esve a leánya miatt.
Szent László és a kun harca - freskórészlet a tereskei templomból

A tordai hasadék
Nagy harcot vívott László király Erdélyben a kunok ellen, s egyszer Torda mellett nagy vereség érte. Futott a magyar sereg, futott maga a király is. Ott vágtattak a Torda feletti hegyélen, elöl a magyarok, nyomukban mindenütt a vérszomjas kunok.
Hátrapillant Szent László, s hát látja, hogy a kunok annyira a nyomába értek, hogy fejszéjükkel csaknem le­vághatják. Ekkor a király felsóhajt, és imával fordul az egek Urához:
- Szabadíts meg, Uram, éretted harcoltam!
És íme, Isten meghallgatta imáját, csodát tett! Ahogy hajdan Mózesnek a Vörös-tengert kettéválasztotta, úgy repesztette ketté a hegyet Szent Lászlónak.
Rettenve rántották vissza lovukat a kunok, mert egy szempillantás alatt a király és köztük toronymagasságú üreg tátongott.
A király lova patkójának helyét még évszázadok múltán is jól látták, és az arra járóknak mindig mutogat­ták.

Szent László az Anjou-magyar Legendáriumban

László király vizet fakaszt a pusztában
Egyszer egy pusztaságban ment László király a vitézeivel. A nap for­rón sütött le a földre. A fák levelei el­fonnyadtak, a fű kiégett, és nem volt víz sehol a nagy pusztaságon. László király vitézei majd meg­haltak a szomjúságtól. A nyelvük odaszáradt a szájuk padlásához. Megálltak, s szomorúan mond­ták:
- Vitéz László király, ha te nem segítesz rajtunk, mind szomjan veszünk! ... Irgalmas, jó király, ne en­gedd, hogy elpusztuljunk!
Ekkor László király az ég felé emelte szemeit. Imára kulcsolta ös­sze a kezét, s halkan imádkozott. A vitézek is letérdepeltek, ők is imádkoztak. László király pedig odament a sziklához, s megérintette a kardjával.
Ebben a pillanatban a szikla olda­lából kristálytiszta forrás buggyant ki. Ezerféle színben csillogott-villogott. Mintha csalogatta volna a szomjas vitézeket:
- Jertek és igyatok, szegény ma­gyar vitézek!
Vége volt a szomjúság égető kín­jainak. A vitézek sisakjaikba fogták fel az üdítő vizet, és nagy mohósággal ittak belőle. Az Isten újra megmutatta, hogy milyen kedves néki László király.

Szent László csodás csatái az Anjou-magyar Legendáriumban
 

2012. december 5., szerda

Korona és kard



Erőskezű, éles eszű uralkodó volt András király, de amikor a betegség gyötörni kezdte, mindenütt ellensé­get szimatolt, még a rokonaiban sem bízott. Különösen attól tartott, hogy halála után Béla herceg foglalja el a trónszéket, pedig ő fiát, Salamont koronáztatta királlyá.
Az udvari besúgók, akiket nap­jainkban oly sokra becsülnek, csak növelték a király gyanakvását. Egyre azt mondogatták a királynak:
- Salamon csak akkor uralkodhat, ha felséged Béla herceget megöleti. A besúgók Béla herceget is felke­resték. Neki meg azt mondták:
- Addig szerezd meg a trónszéket, amíg Salamon kisfiú, az apját meg betegség gyötri.
Ezután a király és a herceg Vár­konyba mentek. A király jól tudta, hogy Salamon nem uralkodhat a herceg akarata ellenére, ezért két hí­vét tanácskozásra szólította, és azt mondta nekik:
- Próbára teszem a herceget, és megkérdem tőle, hogy a koronát akarja-e vagy a hercegséget. Ha a herceg békével a hercegséget kívánja, ám legyen. De ha a koronához nyúl, mindjárt ugorjatok fel, és Béla herceget nyakazzátok le!
A főemberek megígérték, hogy megteszik. András király pedig, aki ágyban fekvő beteg volt, maga elé tette a koronát egy vörös kendőre, és melléje helyeztette a kardot, amely a hercegséget jelentette.
Amíg ezt tárgyalták, azalatt Mik­lós, a hírvivők ispánja, aki az ajtót őrizte, és a küszöbnél állott, mindent meghallott.
Amikor a herceget a királyhoz be­hívták, és az ajtón belépett, gyorsan odasúgta neki az ispán:
- Ha kedves az életed, válaszd a kardot! - Ennél többet nem mond­hatott.
A várkonyi találkozó a Képes Krónikában
Amikor a herceg belépett, és meglátta a koronát meg a kardot a király előtt, nagyon elcsodálkozott.
A herceg leült, a király pedig fel­emelkedett az ágyban, és így szólt: - Herceg! Én megkoronáztam a fiamat, de nem nagyravágyásból, hanem az ország békessége kedvéért. De neked szabad akaratod van: ha akarod a királyságot, vedd a koronát,
ha a hercegséget, vedd a kardot. Az egyiket engedd át a fiamnak, mert a korona igazság szerint a tiéd.
Mindjárt megértette a herceg az ispán szavait, és így szólt:
- Hadd legyen a fiadé a korona, hiszen már fel is kenték királlyá, és add nekem a hercegséget. - Ezekkel a szavakkal a kardot mindjárt elvette. Ekkor a király a herceg lábához hajolt - ami ritkán történt meg. Azt hitte, hogy a herceg együgyűségből engedte át a koronát az ő fiának, pe­dig Béla félelemből tette.

A Mondák a magyar történelemből kapcsolódó része az alábbi linken érhető el:

 

Búvár Kund



Volt egyszer egy bujdosó herceg. Szegénynek nem volt sem apja, sem anyja. Olyan árván állott a világon, mint a kisujjam. Magyar herceg volt, de a gonosz ellenség kiűzte az or­szágból. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Gondolta magában, majd valahol szerencsét próbál. Nem volt egyéb gazdagsága, mint a kard az oldalán s bátorság a szívében.
Amint ment, mendegélt, egyszer­csak elérkezett Lengyelországba. Egyenesen a királyi palotába ment.
- Ki vagy te, fiam? - kérdezte tőle a király.
- Béla herceg vagyok, Árpádnak a származéka!
Sok hőstettet hajtott végre a ma­gyar herceg lengyel földön. Ezért a bujdosó hercegnek nagy becsülete volt Lengyelországban. A kardja meg a bátor szíve tette úrrá az idegen föl­dön.
I. Béla király a Turóczi-krónikában
Hamar híre kerekedett vitézségé­nek. Meghallották Magyarországon is, hogy a bujdosó herceg milyen nagy becsületet szerzett a magyar névnek. Hívták haza, mert baj van az országban. A németek császára jön egy nagy sereggel, s el akarja foglalni Magyarországot. De már akármilyen dolga volt Béla hercegnek Len­gyelországban, mégiscsak megdob­bant a magyar szív a keblében, s ezt dobogta:
- Menj haza, Béla, védd meg a te édes hazádat! Mindenütt dolga van a vitéz embernek, de otthon mégis a legjobb!
Hazament Magyarországra. A ki­rály neki édesbátyja volt, képzelhe­ted, fiacskám, hogy mennyire meg­örült, mikor az öccsét meglátta.
- Édes öcsém - mondá neki -, ha te megmented Magyarországot az ellenségtől, neked adom az ország harmadrészét, s utánam te lész a ki­rály.
- Becsületes magyar vitéz vagyok - felelé Béla herceg -, ha nem ígérsz is koronát, kötelességem, hogy meg­védjem az én édes hazámat.
Mindjárt összegyűjtötte a királyi sereget, s elment a határ szélére, hogy illendőképpen fogadja az el­lenséget.
Zotmund, avagy Búvár Kund a Képes Krónikában
A sereg a Dunán jött le rengeteg hajóval. Alig bírta el a vén Duna há­ta, olyan sokan voltak. Pozsony vá­rosánál megállottak a németek. Bélának volt egy hű embere. Úgy hívták, hogy Kund. Ez a Kund kitű­nően tudott úszni, a víz alá merülni. El is nevezték Búvár Kundnak.
- Hallod-e, Kund - mondá neki Béla herceg-, ma éjjel, míg a néme­tek alusznak, fúrd át a hajójuk fene­két. Legalább holnap kevesebben lesznek.
Búvár Kund ügyesen keresztül ­fúrta a németek hajóinak fenekét, s azok mind egy szálig elmerültek.
Henrik császár kénytelen volt letenni hódító terveiről. Finomabb eszkö­zökkel próbálkozott. Kibékült András királlyal, és a leányát hozzáadta a hatéves magyar trónörököshöz, Sa­lamonhoz.

A Mondák a magyar történelemből kapcsolódó része:

Az ehhez kapcsolódó eseményeket az alábbi animáció dolgozza fel: