"Kis háborúk" a török korban

Lesvetések

A törökök ősi fogása volt a ravaszul kieszelt cselvetés és leshányás. Mes­terek voltak e téren. Hiszen legna­gyobb sikereiket ügyes cselvetéseik­nek, s a fegyvernemeik különbségének köszönhették! A törökök min­dent, de mindent fölhasználtak arra, hogy az ellenséget tévedésbe ejtsék. Még meg sem indultak hazánk felé, máris rászedték a mieinket. Ugyanis ők maguk a legképtelenebb híreket terjesztgették nálunk hadi erejük felől, hogy a mieinket jó eleve meg­rémítsék. Tízszer, hússzor akkorá­nak hirdették hadukat, mint amek­kora a valóságban volt! S a mieink ezt jobbára készpénzül vették. Így ma­gyarázható, hogy történeti könyve­inkben ma is két-háromszázezer tö­rök harcos szerepel ott, ahol negy­venezer sem volt. A ravasz megté­vesztést, a mesteri módon kieszelt kelepcéskedést aztán harc közben is folytatták.

Lesvetés

A 16. század második felében a mieink is megtanulták a törökök csalárd fogásait. A lesvetés és a les­hárítás módját már a legkisebb vég­házunk őrsége is pompásan értette, és rendszeresen űzte. Nemcsak az egykorú magyar levelek, de a török basák panaszos levelei is tele vannak a magyar vitézek lesvetéseinek a le­írásával. A budai basák számtalan­szor írják a leveleikben, hogy nincsen nap száguldás, lesvetés, útállás és kóborlás nélkül. Arról persze mélyen hallgatnak, hogy a törökök éppoly kedvvel űzték e harci játékokat, mint a mieink.

A lesre indulás majd mindig éjjel történik. Ha a kitűzött helyre meg­érkeztek, a jól megválasztott rejtek­helyen a lesbe beállottak. Rendkívüli gonddal és előrelátással megválasz­tott és jól elrejtett helyen megvetvén a lest (a lesbe beállottak), minden nyomot eltávolítottak, vagy pedig szándékosan megtévesztő nyomot hagytak. Az idő és a körülmény szabta meg, melyiket kellett tenniök. Ha nagyobb sereggel voltak, nem egy, hanem két vagy három helyen vetették meg a lest. Ahol a dandár állott, azt nevezték deréklesnek. A kisebb lesnek aztán az volt a föladata, hogy a nagyobbhoz csalja az ellensé­get. Miután alkalmatos helyeken vi­gyázó strázsákat és cirkálókat he­lyeztek el, teljes fegyverzetben várták a híreket. Már ez a várakozás is nagy megpróbáltatás volt, mert néha na­pokig tartott. Ezért akárhányszor megesett, hogy a vitézeken rettenetes fáradtság vett erőt, s a lovak hátán elaludtak. De egyszerre jeladással vagy szóval jelentik, hogy török csa­pat közeledik. A fő dolog most az volt, hogy a törököt lesre hozzák. Erre a célra jó iramló lovakon azon­nal kibocsátották a martalékot. Néha csak két-három, máskor meg tizen­öt-húsz jó lovag volt ez a martalék. Rendeltetése az volt, hogy a közeledő ellenséget csipdesse, egyet s mást el­ragadjon tőle, aztán futásnak ered­vén, ügyes mozdulatokkal a lesre csalja. Veszedelmes foglalkozás volt ez! A kibocsátott martalékra - amint a szó is mutatja - sokszor halál, rit­kábban rabság várt. Csak a csatákon forgott, kitanult s gyors lovú marta­lék tudta a biztos veszedelmet elke­rülni. De azért szó nélkül vállalkozott mindenki, hogy martalékul a török elibe menjen.

Minél ügyesebb s önfeláldozóbb volt a martalék, annál könnyebben csalta a törököt a leshelyre. Hogy az ellenség gyanút ne fogjon, a marta­lékon kívül még kisebb lovas csapa­tot is bocsátottak ki. Ez arra szolgált, hogy az ellenség figyelmét elvonja a dandárban álló deréklesről.

Amint az ellenség - mohón ül­dözve a martalékot - a lesre ment, egyszerre megszólalt a tárogatósíp, pergett a dob, s minden oldalról hangzott a csatakiáltás: Jézus! Jézus! Hozzá, vitézek, hozzá!

A meglepett török csapat egy pil­lanat alatt megrezzen és megbomlik. Ijedtében és zavarában azt sem tudja, mihez fogjon, menekülni próbál, de hasztalan; mert minden oldalról el­lenség áll vele szemben. Tehát har­colnia kell, míg el nem pusztul, vagy amíg rést nem sikerül nyitnia.

Török-magyar párviadal

Orrszedések

A magyar, hiú nemzet lévén, a test ápolására, a test szépítésére is sokat tartott. A magyar kényes lévén az orrára, elgondolhatjuk, hogy nem szívesen vágatta le! Pedig az orrlevágás veszedelme gyakran környékezte. A török vi­lág ugyanis ezt az embertelen szokást is meghonosította nálunk.

Az orr levágása nem is annyira kegyetlenség, mint inkább a vité­zeknek a megcsúfítása volt. Az orr levágását élőkön és holtakon egyaránt űzték. Az összegyűjtött orrokat ezután a törökök győzelmi jelekül a Portára küldötték.

A legelső eset, amikor ma­gyar vitézek szállítottak Bécsbe, 1543-ban történt. Péter István egy csomó török orrot és fület vitt ajándékba a királynak, s őfelsége hat forint áru posztót adott neki ju­talmul.

Rablás, dúlás, fosztogatás egy korabeli metszeten

Az orrszedés a magyar részen csakúgy esett meg, mint a törö­köknél. Az összegyűjtött orrokat a mieink is a királynak küldötték, és I. Ferdinánd az ilyen küldemé­nyeket szívesen vette. Azt még értjük, hogy őfelsége a magyar urak küldte pompás gyümölcsöt szívesen vette. Ilyen esetben a kosarakat is maga bontotta fel, maga kóstolta meg először, aztán a sok királyi herceg elől a saját szek­rényébe zárta. De hogy mit csinált a hatalmas török orrokkal, azt már csak ő tudta…

In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 185-187. o.