2014. december 1., hétfő

A Napkirályról

XIV. Lajos
Törvényül szabtam magamnak, hogy a munkával töl­tött magányos órákon kívül rendszeresen, napjában kétszer, két vagy három órán át dolgozom különböző személyekkel. [...] ettől fogva éreztem, hogy király va­gyok, és királynak születtem. [...] A királyoknak mindenekelőtt a józan észre kell hagyatkozniuk, ily mó­don magától értetődő természetességgel rátalálnak a helyes útra. [...]
Mind a négy államtitkárnak megparancsoltam, hogy ezentúl semmit alá ne írjanak, míg be nem számoltak róla, s ugyanígy a pénzügyi főintendáns se. Elrendel­tem, hogy semmiféle pénzügyi intézkedés se történjen anélkül, hogy fel ne jegyezzék abba a kis könyvecské­be, amelyet mindig magamnál hordok [...].
[...] rendre, rangra való tekintet nélkül lehetővé tet­tem minden alattvalóm számára, hogy személyesen vagy folyamodvány útján bármikor megkereshessen. [...] Ily módon minden részletre kiterjedően értesül­tem népem állapotáról, mindannyian érezték, hogy gondom van rájuk, és így megnyertem szívüket. [...]
[...] annak érdekében, hogy a legfőbb hatalmat csakis én tartsam a kezemben, úgy döntöttem, hogy minisztereimet időről időre - amikor a legkevésbé számítanak rá - magamhoz rendelem, és részletesen kikérdezem. Mindezt azért, hogy megértsék: ezt tulaj­donképpen bármikor és bármilyen ügy kapcsán meg­tehetem. [...]
Igen nehéz megmondani, fiam, hogyan kell kivá­lasztani a különböző minisztereket. [...] Szükségszerűen azok közül választunk, akiket a véletlen hoz elénk, akik már valamilyen tisztséget viselnek, illetve születésük vagy becsvágyuk révén közvetlen köze­lünkbe jutottak. [...]
(XIV. Lajos fia számára írt emlékirataiból, 1661)


Versailles-i palota
Meg kell vallani, a király tehetsége a közepesen alul maradt, de leg­alább fejlődőképes volt. Szerette a dicsőséget, becsülte a rendet és a törvényt. Természetes ész, mérték­letesség, titoktartás jellemezte, ural­kodott nyelvén és mozdulatain [...].
Gyermekkorában elhanyagolták [...] Éppen csak, hogy valamennyi­re írni-olvasni tanították. Oly tu­datlanságban hagyták, hogy soha életében nem ismerte a történelem legfontosabb eseményeit, pénzügy­tant, jogot. Ez volt az oka annak, hogy gyakran a nyilvánosság előtt is a legképtelenebb baklövéseket követte el [...].
Bámulatos könnyedséggel hitt el minden hízelgést. [...] Rendkívüli tekintélyük és befo­lyásuk [volt] azoknak, akik állan­dóan ott lehettek a király személye körül. A miniszterek például nap-nap után a király elé járulhattak. Nem kellett külön kihallgatást kér­niük, jöhettek, amikor akartak, és négyszemközt adhatták elő mon­danivalóikat.. [...]
[...] Mindenhol pontosan, a meg­adott időben jelent meg. Röviden és világosan adta ki parancsait [...] Ugyanilyen rendszeres volt minden egyéb dolgában is, és ennek köszön­hette, hogy olyan kifogástalanul szolgálták ki. Ez a pontosan beosz­tott életmód végtelenül megkönnyítette udvaroncai feladatát [...]
A "Napkirály"
XIV. Lajos, mint Phoibosz Apollón (azaz napisten)
Hasonlíthatatlan és utolérhetet­len volt ünnepségeken, parádékon [...] Legapróbb mozdulata, járása, tartása, egész külső megjelenése fi­nom, előkelő, nagyvonalú és fensé­ges, de amellett egészen természe­tes volt. Egész alakja, megjelenése, mintha csak erre a szerepre szánta volna. Ez és a megszokás segített. Komolyabb alkalmakkor, külföldi követek fogadásakor, ünnepsége­ken, mindenkire mély benyomást tett [...] Jelenléte mindenhol csen­det, hódolatot, néha félelmet parancsolt. Mindenekfelett szerette a szabad levegőt, a játékot. Jól tán­colt, kitűnő labdajátékos volt. Még öregségében is jól ülte meg a lovat. Szerette, ha a többiek is ügyesség­gel és szép mozdulatokkal tüntet­ték ki magukat. A céllövésben sen­ki nem érte utol. Szerette a pompás, nagy kutyákat, mindig hetet-nyolcat tartott a lakosztályá­ban, és maga etette őket, hogy meg­ismerjék. [...]
Szerette mindenben a pompát, a nagyszerűséget, a pazar bőséget. Ízlését kiszámítottan és szándéko­san terjesztette el egész udvarában. Aki meg akarta nyerni jóindulatát, mindenét eltékozolta az asztal örö­meire, ruhára, fogatokra, kasté­lyokra, szerencsejátékokra. Ilyes­mikre gyakran fel is szólította egyiket-másikat. És, miközben a luxust, a pazarlást valósággal becsü­letbeli kérdéssé, sokaknak egyenesen kötelességévé tette, sorra tette tönkre a főnemesi családokat, míg végül egyes-egyedül csak az ő ke­gyétől és irgalmától függtek. Gőgjét és becsvágyát kielégítette ez a ra­gyogó, tündöklő udvar [...]

(Saint Simon herceg emlékirataiból)

Kérdések az olvasmányhoz:
1. Mit tartott XIV. Lajos a legfontosabb uralkodói feladatainak?
2. Miben változtatott az elődeihez képest az uralkodásban?
3. Milyen erényei és hibái voltak XIV. Lajosnak?
4. Kikkel vette magát körül a király a második beszámoló szerint? Kikre hallgatott?
5. Mely tudományokban való jártasságot tartotta fontosnak a második beszámoló szerzője? Miért?

2014. november 26., szerda

Az angolokról

Az angolok jellemzése
Időtlen idők óta jó minőségű ruhákat hordanak, beszédükben pedig mód­felett udvariasak. [...] Udvarias társalgásukat még az a hihetetlenül meg­lepő gesztus is kíséri, hogy miközben egymáshoz beszélnek, fejüket e tisztelet jeléül fedetlenül hagyják. Az angolok jó értelmi képességgel van­nak megáldva, s gyorsak mindenben, amiben elméjüket próbára teszik. A papság kivételével azonban csak kevesen szentelik magukat a betűk tudományának [...]. Tanulási lehetőségeik igen jók, mivel a királyságban két egyetem is működik, egy Oxfordban és egy Cambridge-ben. Az egye­temen belül több kollégiumot alapítottak, hogy a szegény diákoknak is le­gyen hol tanulniuk. [...]
Az egyszerű emberek kereskedéssel, halászattal vagy hajózással foglal­koznak, kereskedelmi tevékenységükben pedig annyira igyekvőek, hogy nem félnek uzsorakamatra sem szerződést kötni. [...]
A vonzalom hiánya náluk jól látható gyermekeik iránt táplált érzelmeik­ben is. Hét, vagy legfeljebb kilencéves korukig tartják őket otthon, majd a fiúkat és a lányokat is kemény szolgálatra küldik más emberek házába, általában további hét vagy kilenc évig. Mindezt tanoncidőnek nevezik, ami alatt a gyerekeknek a legalantasabb munkákat kell elvégezniük. Nagyon kevés kivétel van ez alól, mivel még a gazdagok is elküldik gyerme­keiket más házába, cserébe pedig idegen gyerekeket kapnak, hogy azok náluk szolgáljanak. Arra a kérdésre, hogy miért ez a nagy szigor, azt vála­szolták, hogy így gyermekeik jó modort tanulhatnak. Én azonban úgy gondolom, hogy mindezt saját kényelmük érdekében teszik, ugyanis az idegenek sokkal jobban kiszolgálják őket, mint saját gyermekeik. Mind­emellett az angolok ínyencek, és természetüknél fogva fösvények, ma­guknak a legízletesebb ételt is megengedik, míg háztartásuknak a legdur­vább kenyeret, a legrosszabb sört és a vasárnap sütött hideg húst adják egész hétre, igaz, ebből bőségesen ehetnek. [...]
[...] az angolok jóval gazdagabbak bármely más európai ország népénél. [...] Gazdagságukat elsősorban a termőföld jó hozamának köszönhetik, a bor kivételévél semmiféle, a megélhetésükhöz szükséges dolgot nem hoz­nak be külföldről. Az ón értékesítése is sok pénzt fial a királyságnak, de még több haszon származik az igen drága és Európa-szerte jó hírnévnek örvendő, nagy mennyiségű gyapjú eladásából. Hogy a beáramlott aranyat és ezüstöt az országban tartsák, hoztak egy törvényt, ami már régóta ér­vényben van, miszerint mindennemű pénz, arany- vagy ezüsttál kivitele az országból súlyos büntetést von maga után.
(Egy velencei küldöttség követi jelentéséből, 1500 k.)

Bekerítésekről
[...] Az utóbbi időben sok hűbérurunk - nem törődve sem Isten­nel, sem az ország szükségleteivel és érdekével, sem annak védelmével - sövénnyel, árokkal és más módokon bekerítette birodal­munk, Anglia számos városát, falvát és több más települését, ahol korábban számos alattvalónk élt, használta és évről évre művelte a földeket, s háztartást vezetett; és kilakoltatták és elűzték ezen alattvalóinkat birtokaikról és gaz­daságaikból, és mind a fent emlí­tett házak, városok és falvak körül lévő területeket, mind a hozzájuk tartozó mezőket és szántóföldeket legelővé alakították, hogy ott saját hasznukra és előnyükre birkákat és más állatokat legeltessenek; és egyes szántóföldeket, legelőket és erdőket hatalmas, tágas parkká alakították át, hogy ott a vadak szabadon tenyészhessenek, miál­tal a mondott városok, falvak és más települések nemcsak hogy el­néptelenedtek, de az ott lévő há­zak és épületek is nyomtalanul elpusztultak; azok az alattvalóink pedig, akik a mondott helyeken laktak, földet műveltek és háztar­tást vezettek [...], most tétlenség­re vannak kárhoztatva, és ezentúl nincs munkájuk; felszámolták a gabonatermesztést és az állattar­tást, amit az emberek szükségletei­nek kielégítésére azelőtt űztek a mondott városok, falvak és más települések gazdái és béresei, akiket most haladéktalanul eltávolítottak lakóhelyeikről.
(Thomas Wolsey bíboros és lordkancellár jelentéséből, 1517)

Gyarmatosítás előnyeiről
 4. Anglia az elmúlt pár száz évben - saját árucikkének, a gyapjúnak, illet­ve az utóbbi években az abból készített posztónak köszönhetően - a sze­génységből nagyobb gazdagságra, hírnévre, erőre és hatalomra emelke­dett, mint annak előtte, úgyhogy fejedelmei vetekedhetnek a világ ezen részének hatalmasságaival. Most azonban az angol gyapjú és a belőle ké­szült posztó azért veszít egyre az értékéből, mert Spanyolországban és a Nyugat-Indiákon nagy erőfeszítéseket tesznek gyapjúkereskedelmük élénkítésére, amely napról napra növekszik.
5. Ez a vállalkozás megakadályozhatja a spanyol királyt abban, hogy ha­talmát az amerikai kontinens összes lakatlan területére kiterjessze, ha azokat idejében betelepítjük, és művelés alá vesszük [...]
13. Angolok tömegeinek adhatna munkát a hajók felépítése, javítása, a felszerelés és a kötélzet elkészítése, szőlőtőkék és olajfák telepítése, bor és olaj készítése, a föld megművelése és ezernyi más elfoglaltság, ami ott adódik. [...]
(Richard Hakluy: Értekezés a nyugati telepítésről, 1584)

Kérdések a forrásszemelvényekhez:
1. Milyenek az angolok?
2. Hogyan nevelik az angolok gyermekeiket? Mi az oka ennek a szerző szerint? És szerinted?
3. Minek köszönhetik az angolok gazdagságukat?
4. Foglald össze, mi történt Angliában a közföldekkel? Mi lett a parasztokkal?
5. Milyen veszélyeket rejt Anglia számára a spanyol gyarmatosítás? Mit kell tenni ellene?
6. Milyen más előnyei vannak a gyarmatosításnak?

[In: Történelem II. Középkor, kora újkor. Forrásgyűjtemény képességfejlesztő feladatokkal. Műszaki Kiadó, Bp., 2007. 196. és 198. o.]

2014. november 24., hétfő

A spanyolokról

Milyenek a spanyolok?
II. Fülöp spanyol király
uralkodása a Spanyol Birodalom fénykora
Véleményem szerint négy kísértés van: az első a túlsá­gosan díszes öltözködésben nyilvánul meg, amely túl­zott mértékben meghaladja az emberek jövedelmét vagy vagyonát, közönséges csalásokat és pereket ered­ményez, és ennek következtében a városok [városlakók] eladósodnak. A vagyon, ahelyett, hogy a háztartás olajozott működését szolgálná, a bírósági tárgyalások költségeinek kifizetésében vész el.
A második rossz szokás az, hogy csak Spanyolország­ban nem tisztelik a kétkezi munkát. Ebből fakadóan sok a léhűtő és a rossz hírű nő, nem is szólva a semmitte­véssel járó rossz szokásokról. [...] Azok, akik tisztelet­ben tartanák a kétkezi munkát, saját földjeiken végzett munkával szereznék meg a pénzt, nem kellene, hogy megvegyék a más országokban gyártott cikkeket, és megszabadulnának a semmittevés okozta bűneiktől is. [...]
A negyedik rossz szokás az, hogy a spanyolok nem rendelkeznek tudással, és nem akarják megszerezni azt. E rossz szokás következtében nemcsak hogy nem keresnek tanácsadót, de aki jó szívvel tanácsot akar adni, hogy milyen utat válasszanak [...], hálálkodás helyett azt mondják neki, foglalkozzon a saját bajai­val, és ne gyönyörködjön mások nyomorúságában. Mintha a fej bajai idegenek volnának a lábnak. Ebből a rossz szokásból született egy spanyol mondás, [...]: „Pénzt adj nekem és ne tanácsot!”
(Venegas Alejo: A spanyolokról, 1537)

1588: a Nagy Armada pusztulása
A spanyol armada pusztulása - egykorú rézmetszet
A spanyol király armadája Portugáliából indult 135 vi­torlással [...]; július 5-én érkezett az armada Corunába, onnan pedig Flandriába készült, hogy ott a pármai her­ceggel egyesüljön, s aztán rávesse magát Angliára. Az angol armada viszont akkor Plymouthban volt. Mikor már egy hete múlott, hogy Corunából kifutott, Ostende-ba érkezett, aztán pedig Anglia alá, ahol 4-5 napig csetepatézott az angol armadával. Ez alkalommal az angolok két hajót elfogtak. [... ] Vihar miatt Anglia alatt négy portugál hadigályát elvesztettek [...], majd tovább vitorláztak, és Calais előtt kikötöttek, [...]. Calais-ban akarták a pármai herceget megvárni. Ez azonban tudat­ta velük, hogy egy hét előtt nem tud elkészülni. [...] 
Másnap nyolc órakor a két armada ismét összeütkö­zött, és nyolc órán keresztül tüzeltek egymásra. Ebben a csatában a spanyolok négy hajót vesztettek, [...] Mind a négy elsüllyedt. [...] A Calais előtti csatában a spa­nyolok, mint a foglyok állítják, négyezer embert veszí­tettek [...]. Ezek után elvitorláztak, és az angolok öt na­pig üldözték őket egészen Skócia partjaiig. Ott átszámoltatták a katonaságot, és úgy találták, hogy már nyolcezer embert veszítettek. Ezek részben elestek, részben betegségben pusztultak el. Innen Írországba ha­józtak, anélkül azonban, hogy élelmet vettek volna fel. Írország mellett két hajót vesztettek, [...], ezeken össze­sen 465 ember volt. Mivel a flottájuknak nem volt friss vize, Írország mellet sok lovat és öszvért dobtak a ten­gerbe. Mikor Írországból elvitorláztak, a főparancsnok, Medina Sidonia herceg minden kapitánynak megpa­rancsolta, hogy siessen Corunába vagy az első spanyol kikötőbe. Így tíz napig együtt vitorláztak. Akkor Sidonia herceget a vihar 27 hajóval elszakította tőlük, s nem lehetett tudni, hova lett. Mikor az armada utoljára még együtt volt, már nem volt erősebb 78 hajónál. [...]
(Hír a Fugger-Zeitungenből)
Habsburg birtokok 1547-ben Európában
 Spanyolország hanyatlása
[...]Úgy látszik, hogy Spanyolország hanyatlásának egyedüli oka az, hogy elhanyagolja a kereskedelmet, és nem létesített nagy számban manufaktúrákat a hoz­zá tartozó országok hatalmas területén.
Külföldi eladásaink és vételeink óriási aránytalan­ságából, valamint egyéb, mindenki előtt ismeretes okokból arra következtethetünk, hogy Spanyolország­ból évente átlag 15 millió piasztert aranyban és ezüst­ben visznek ki [...].
[...]1492-től 1595-ig Nyugat-Indiából 2 milliárd pezeta aranyat és ezüstöt hoztak be Spanyolországba, s megközelítőleg ugyanekkora nem nyilvántartott össze­get, és az egész mennyiségből Spanyolországban nem maradt több, mint 200 millió pezeta, 100 millió pénz­ben, 100 millió ingóságokban.
(J. de Ustaríz: A kereskedelem és a tengerhajózás elmélete és gyakorlata, 1724)

Kérdések:
1. A fenti szövegek alapján milyenek a spanyolok? A spanyolok tulajdonságai gátolták vagy előbbre vitték az országot? Miért?
2. Az Anglia elleni háborúban mire lett volna szüksége a hosszú út megtételekor a spanyoloknak? Miben különbözhetett a spanyol hajó felszerelése az angolokétól? Miért?
3. Milyen körülmény nehezítette a spanyol hajók helyzetét? Miben volt helyzeti előnye Angliának?
4. Mekkora volt a spanyolok vesztesége a hadjáratban?

5. Mi volt a spanyol birodalom hanyatlásának oka? Írd le röviden!

[A szövegek és kérdések forrása: Történelem II: Középkor, kora újkor. Forrásgyűjtemény képességfejlesztő feladatokkal. Műszaki Kiadó, Bp., 2007. 187. és 191. o.]

2014. szeptember 3., szerda

Buda eliberata 1686

Ünneplés - pusztulás - újjáépítés
Buda a 17. század végén




Buda visszavívása világtörténelmi jelentőségű esemény. 1686 őszén Róma, Amszterdam, Bécs, Párizs, Madrid, Velence tűzijátékok, nép­ünnepélyek, hálaadó körmenetek színtere. Ágyúdörgés, harangzúgás tudatta, és képújságok meg röplap­árusok hirdették, hogy Buda, a ma­gyar királyok egykori székhelye fel­szabadult a másfél évszázados török uralom alól.
Egész Európa ünnepelt és joggal, hiszen mindaz, ami 1683-1686 kö­zött Bécstől Budáig, Velencétől Lengyelországig történt, a világ nemzetközi győzelme volt. Ugyan­akkor névtelen tömegek - lengyel, osztrák, magyar, cseh, olasz, bran­denburgi, francia, szász, spanyol, német, orosz, svéd, rác, svájci és an­gol katonák - harcoltak a csatatere­ken, és maradtak holtan a várfalak alatt.
A Magyar Királyság és Erdély la­kossága áldozott azonban a legtöb­bet munkában, pénzben, javakban, életben, emberi megpróbáltatások­ban.
Lotharingiai Károly
Buda felszabadulásáról a mérhe­tetlen pusztulás, az ártatlanok értel­metlen szenvedéseinek képei maradtak fenn. Buda civil lakosságának nagyobbik része, rengeteg férfi, nő és gyermek rekedt az ostromlott vár­ban. Közülük sokan már a hadmű­veletek alatt a fegyverek áldozatául estek. Noha Lotharingiai Károly már az utolsó roham előtt kiadta a védel­mi parancsot a fogságba esett zsidók összegyűjtésére és szabadon bocsá­tására, szeptember 2-án a roham al­kalmával a zsinagógában védelmet keresők közül a harcoló katonák összesen 72 férfit, nőt és gyereket hánytak kardélre.
A fővezérek a katonaságnak sza­bad rablást engedtek Budán. Tisztek és közvitézek egymással versengve prédálták végig az üszkös és romos lakóházakat, kutattak kincsek után a falak között, és gyűjtötték nagy vált­ságdíj reményében-válogatás nélkül - a foglyokat. Közben tűz ütött ki, s a rommá lőtt Buda több napig égett.
Európát százával árasztották el tudósítások a győztesek borzalmas kegyetlenkedéséről. Egy berlini he­tilap tudósítója szerint „a foglyokat két részre osztották, az öregeket és sebesülteket, férfiakat úgy mint a nőket levagdalták és a Dunába dob­ták". A török katonákkal együtt igen sok civil, örmény, rác, különböző vallású szőlőkapás, kereskedő és iparos sorsa veszett ködbe a hadi­foglyok tízezreit elnyelő emberpia­cokon.
Buda ostroma
Az iszonyatos háború tengernyi áldozatot követelt. Ki tudná meg­mondani, hány nemzet fiai, hányan lelték halálukat Buda kövei alatt?
A visszavívott Buda pusztulása ál­talános megdöbbenést keltett. A magyar királyok egykori székhelye, úgy látszik, nincs többé - „az felső város, azon Mátyás király vára is épen mind elromlott és összeégett” - írja az ostrom után Pest parancsnokává kinevezett gróf Koháry Ist­ván.
Buda üszkös romjai között Mar­sigh hadmérnök szedegette össze, ami még menthető, könyvek, régi okmányok, iratok, s a királyi palota pincéjében néhány corvina. Bécsbe szállítottak minden értéket, ami még megmaradt.
Buda első parancsnoka, Beck ge­nerális csak arra kapott parancsot, hogy katonai erődítményt létesítsen az egykori székváros helyén. A Habsburg Birodalomhoz fegyverrel csatolt Magyarországnak miért is lenne külön fővárosa?
Akik átvészelték az ostromot, mégis messzibbre tekintettek. Ki­mentek a szőlőkbe, és a letarolt tőkék között összeszedték a megmaradt szőlőszemeket. Kereskedők jöttek és megtelepedtek, kézművesek foglal­tak házhelyeket, semmibe véve a szi­gorú rendelkezéseket.

Buda eliberata
Megindult az élet, megszületik az első gyerek, megépül az első ház, s Esterházy nádor tervet dolgoz ki Buda újjáépítéséről. A főméltóságviselők sorra itt vesznek palotát. Az érsek, Széchenyi György pedig alapítványt létesít akadémiára, rok­kant katonák otthonára. Működni kezdenek az első iskolák. 1687-ben már Pesten és Budán bírót választa­nak. Csendesen megindult egy „másik hadművelet" Magyarország vissza­foglalásáért.

[in: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv általános iskola 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 2008-209. o.]

2014. március 12., szerda

Hídépítés Dunaföldváron

Maga a Méltóságos Fejedelem készül át a Dunán. Itt jelölték ki Solt alatt a hadak átkelőhelyét. Bottyán dolga csupán annyi lett volna a feje­delem parancsa szerint, hogy a du­nántúli oldalon őrködjék ezredével. Néhány nap múlva azonban a ví­zimolnárok, a hajóácsok, a súlyos gerendákat cipelő jobbágyok, az egész tábor csak az ő szavára figyel.

Rákóczi egy saját kezű levele
Rákóczi tanult hadmérnökeit küldte le ide. Nem cölöpökön vernek hidat, hanem repülőhidat, hajóhidat építenek. Gerendaszerkezetének az áthaladó nyolc-tízezer főnyi hadse­reget kell megtartania. Tudást, szak­értelmet kívánó munka ez. A sánc­építésről nem is beszélve, a földvári őrség 4-5 fontos ágyúkkal is lőheti.
A mérnök hadnagyok azonban alighogy lejöttek, küldték felhábo­rodott, vészjósló jelentésüket. Elbánt velük Bottyán generális, rajzaikra, számításaikra rá se hederít, meg se hallgatja őket. Baj lesz ebből és fel­becsülhetetlen kár. Váltott lovakon hozzák Bottyán­nak a fejedelem szigorú levelét: „Nagy kedvetlenséggel értvén, hogy az odaküldött mérnökkel nemcsak becstelenül bánt, hanem mindenek­ben ellenkezőt cselekedett. Paran­csoltatik másszor olyanokban, ami­hez nem tanult, és nem ért, hivatallyán kívül való állapotban magát ne avassa."
 Más generális már megsértődne. Bottyán azonban jó katona. Neki Rákóczi egész parancsa a fontos. Mire kivirágzik a bodza, a hídnak, a sáncnak, az egész átkelőhelynek áll­nia kell. Hiszen a nyár végén or­szággyűlés lesz. Meghalt Lipót csá­szár, király nélkül az ország. Itt Pest alatt, a rákosi mezőn új uralkodót választanak. De csak akkor, ha a Dunántúl is Rákóczi hűségére tér­het. Vagyis nem késlekedhetnek. Ezt ugyan a mérnök hadnagyok nem ér­tik, csak azt tudják, vasmacskák nél­kül nem lehet hidat építeni. No meg Bottyán a vízi mesterséghez mégis­csak ért valamit. Megtanulta még végvári vitéz korában, amikor a ko­máromi hajósokkal átkelőket építet­tek a Dunán. Lám, a vasmacskák helyett milyen jól megteszik a fűzfa­vesszőből font és kővel megrakott kosarak. Megnőtt a tekintélye a ha­jóépítő parasztemberek előtt, pedig először ugyancsak furcsán néztek rá, amikor ő is kézbe vette a szekercét, hogy szaporábban menjen a munka.
gr. Esterházy Antal kuruc tábornagy
Rövidesen áll a híd. Előbb az ágyúkat vontatják át ökrökkel, aztán Eszterházy Dániel ezrede lépeget át rendben, majd Dániel úr hintó­ja ringatódzik végig kényelmesen. Senkinek eszébe nem jut a hadmér­nökök aggodalma: vasmacskák nél­kül elsodorja a hidat a folyó. Jöhet már Rákóczi hadserege.
De igaz, amit Bottyán mond: Földvárt be kell venni, addig itt nem lesznek biztonságban. Június elején Eszterházy és Bottyán hadai körül­veszik a várat. Vay Ádám az innenső parton hallja a híreket. Bottyán a szőlőhegyről löveti a védősáncokat, a várból ágyúval lőnek rá. A vár déli oldalát széles tó védi, innen támad­nak. Bottyán a sáncok előtt jár, egy hadnagya megsebesül, őt nem fogja a golyó. Elfoglalják a védősáncokat, a strázsatornyot felégetik, a német be­szorul a felsővárba, de veszettül tü­zel. Bottyán sérthetetlen.
Vay Ádám erre már csak nagyot sóhajtott. Még egy ember van, akit így csudál, szeret a nép, akiről azt hi­szi, hogy ereje végtelen: Rákóczi Fe­renc.
A fejedelem dunántúli hadjárata ekkor mégis meghiúsult. Mikor hírét hozták, hogy felmentő sereget indí­tottak Budáról, sajkásokkal és erős lovasezredeket ágyúval, Eszterházy visszasétált a túlsó partra, Bottyán pedig a gyalogságot elhelyezte Bottyán-várban (a kiépített sáncot ne­vezték így), lovasezredével és a saj­kásokkal pedig megtámadta a csá­szár tábornokát.
Bottyán vára
A császár sajkásai visszafordultak, a császári lovasság megtorpant. Ám Bottyán arcán és lábán súlyosan megsebesült. Mikor a várbeli hajdúk ezt meghallották, pánikba estek. Még az éjjel odahagyták Bottyán-­várat, átmentek a túlsó partra. Az el­lenség aztán elfoglalta a sáncokat, és szétbontotta a hidat. A katonaság csak akkor nyugodott meg, amikor elterjedt a híre: nem is a harcban. hanem még gerendafaragás közben sérült meg Bottyán arca.
Ám 1705 októberének egyik kö­dös napján Horváth Tamás szállta meg vagy százötven hajdúval a Duna partját Soltnál, Földvárral átellenben. Szekérsorok fordultak, sajkákat, kompokat hoztak, hajókat raktak össze. Átkeltek a Dunán, és beásták magukat a parton. Egyik hajnalon pedig a földvári őrség taracklövések­re és eget rázó dobpergésre riadt. Ezer meg ezer kuruc rohanta meg a falakat, és mire megvirradt, Földvár várán Rákóczi zászlaja lengett.
1705. november 4-én Bottyán ge­nerális átkelt a Dunán, és Földvárról levelet küldött Dunántúl népeihez: keljenek fel, esküdjenek hűséget az új Magyarországnak! 


[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 218-219. o.]

A zólyomi párviadal

Bottyán János feltételezett ábrázolása
Öreg vitéz ugratott ki a mező kö­zepére: kész vitézi párviadalra! Régi szokás volt ez, a török harcok idejé­ből való. Vitézi párviadalban mérték össze, próbálták meg erejüket a vég­várak magyar meg török katonái. Szégyenben marad a sereg, ha nem vállalja senki a kihívást.
 Kényesen lépked a paripa. Lovasa büszkén méregeti a kuruc sereget. Ezredesi egyenruha csillog rajta. Fél szemére vak. Bottyán János. Úgy is­merik mindkét seregben: Vak Bottyán. Többen lehettek a kurucok között, akik egykor vele együtt har­coltak, vagy az ő csapatában szolgál­tak. Maguk közül valónak érezték. Hiszen itt kezdte Bottyán, ezen a tá­jon, a Garam meg a Vág vidékén a hadi szolgálatot, mint egyszerű vég­vári vitéz. Bement a törökök közé subában az érsekújvári várba, s ki­dobta a minaretből az imát kiáltó dervist Mire magukhoz tértek a ja­nicsárok, s megütötték a lármado­bot, Bottyán ott nyargalódzott a bástyák alatt katonatársaival. Kihívta másnap próbára az érsekújvári törököt, vegyen elégtételt, de a párvia­dalra akkor senki nem vállalkozott. Nagy híre járt már akkor is Bottyán kardforgató tudományának, pedig ifjú legényke volt csak. Most pedig haja, bajusza, mint ősz végi hajnalo­kon a rét füve: deres. Katonahíre öregbült korával. Nem adták ingyen a császár hadseregében még a török háború idején sem a tiszti, főleg az ezredesi rangot a magyar vitéznek.
Kuruc-labanc párviadal
Nem jól van az sehogy sem - gon­dolják a kuruc katonák -, hogy Bottyán nincs itt közöttünk. Senki­nek sem volt kedve párviadalra kelni vele. De mégis! Ocskay ugratott elő. Meglengette ezüstforgós kucsmáját. Elfogadta a párviadalt. Arca piros volt, tüzelt a szeme; most megmu­tatja, ki a legvitézebb bajvívó! Elő­ször kopjával mentek egymásra. Együtt vizsgázott most az ügyesség és az erő. Ismerni a kopjatörés fogá­sait nem elég: aki nem ül biztosan a nyeregben, az könnyen a földre re­pül. Háromszor vágtattak egymás­nak. Ocskay hajlott fürgén, ügyesen, Bottyán mint a tölgy. Eldobták a kopjákat, s már kezükben a kard.
Ocskay 23 esztendős volt, Bottyán hatvannál is több. Csattogott, szik­rázott a vas. Most kardot rejtve pisz­tolyt rántottak. Könnyebb célba venni röptében a fecskét, mint a vitézt táncoló paripáján. Bottyánt nem lehetett megelőzni. Leesett Ocskay fejéről a kucsma, csillagos forgójá­ban sólyomszárny - előredőlt, szá­ján, orrán ömlött a vér: mellén talál­ta a golyó. Bottyánt úgy kellett le­emelni a lóról, dereka lucskos volt a vértől.
Felbomlottak a császári gyalogo­sok sorai, húzódtak vissza a városba. Hiába! Szabályos ütközetnek nem mondható már, ami ezután történt. A szűkszavú jelentésekből nem is igen lehet tudni, mi történt itt való­jában. Talán egy kuruc gyaloghajdú elsütötte a puskáját, s erre megindult az egész gyalogság, lovasság rend nélkül, s a város házai között vágták, ütötték a labancokat, a lovasok a vár kapuján is behatoltak a menekülők után, de itt a német dragonyosok már fölényben voltak.
Zólyom vára 1596-ban
Zólyom vára végül is megadta magát, s a bányavárosokba ismét bevonultak a kuruc csapatok. Bottyánt pedig seblázban vitték haza Esztergomba.
A 18. században már szokatlan párviadal mellett egy másik körül­mény is emlékezetessé tette a zólyo­mi csatát. Vak Bottyán már ekkor tudta, hogy rövidesen felajánlja szolgálatait Rákóczinak. S Rákóczi a tokaji táborban december 20-án aláírta Bottyán generálisi kinevezé­sét.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 218-219. o.]

Egymásra találás

Brezáni kiáltvány
Március közepén Rákóczi éppen vadászaton volt, amikor a brezáni várban jelentették Bercsényinek, hogy odakünn a városka utcáin két idegen a fejedelem iránt érdeklődik. Bercsényi leküldte a lovászát, hogy ha a két fáradt vándor magyar lenne, vezesse be őket. Csakhamar elébe toppant mindkettő, de egyiket sem lehetett szóra bírni. Ám amikor Rá­kóczi kisvártatva megjött, a két láto­gató sírt-nevetett örömében. Baltát kértek, széthasították botjukat, és összetekert levelet húztak ki belőle.

Rákóczi jobbágyai küldték az írást Papp Mihály elszegényedett mun­kácsi nemessel és Bige György egy­kori kuruc hadnaggyal. A jobbágyok kérve kérték Rákóczit, jöjjön haza, álljon a nép élére, mert egyes­-egyedül - tőle várnak segítséget.
Hegyalján a jobbágyság három­ezer férfit rögtön fegyverbe tud szó­lítani, és ha maga Rákóczi áll az élükre, remélhető, hogy a kisneme­sek is csatlakoznak majd. Rövid töp­rengés után a két bujdosó főnemes megállapodott a jobbágyok két kül­döttével, hogy Bercsényi lovásza ve­lük megy vissza, alaposan körülnéz az északi vidéken, és beszámol a lá­tottakról. Ugyanakkor Rákóczi ismét sürgette a francia királyt, kérte az immár közeli felkelés támogatását. Május eleje volt már, mire a lo­vászmester megtért Brezánba. Nem egyedül jött, küldöttséggel, és Papp Mihály mellett most már ott állt Rá­kóczi tarpai jobbágya, Esze Tamás is, aki a felkelést sürgetők titkos ta­nácskozásainak legfőbb szervezője volt. Szikár, kemény, világos eszű ember. Kézzelfogható bizonyságot akart arról, hogy Rákóczi elvállalja a magyar felkelés vezetését.
Rákóczi-szabadságharc zászlaja
Esze Tamásék kiáltványokkal és zászlókkal tértek haza. Rákóczi és Bercsényi az egész országot fegy­verbe szólította: minden igaz ma­gyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó keljen fel, fogjon fegyvert a képtele­nül hatalmaskodó, zaklató, adóztató idegen birodalom ellen! A zászló egyik oldalán a Rákócziak címere volt, az R. F. kezdőbetűkkel, a mási­kon a felirat: Cum Deo, pro patria et libertate (Istennel, a hazáért és sza­badságért).
Rákóczi egy lengyel nemesasszonynak a magyar határ közelében fekvő birtokára ment. Ide hozták neki hírül, hogy az ezredeskapitánnyá kinevezett Esze Tamás vezeté­sével a türelemre intő fejedelmi pa­rancs ellenére is, Tarpán, Várin és Beregszászon a zászlókat kibontot­ták, és a nép megtámadta a császári­akat és a nemeseket.
Rákóczi válaszút elé került. A ne­hezebb utat választotta. Június elején indult Magyarország felé. Mindössze szolgái kísérték, meg néhány ka­tona. Egynapi járóföldre lehettek a magyar határtól, amikor futár érke­zett, és elmondta, hogy szétverték Kis Albert és Esze Tamás kuruc se­regét. Rákóczit megrázta a hír. Kü­lönösen mikor kiderült, hogy a kurucok még felderítőket sem küldtek szét, és nem állítottak őrséget. Ilyen fegyelmezetlen népséggel viseljen hadat? A legokosabb lenne vissza­fordulni. Még nem késő! „De báto­rított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét" - írta évtizedek múlva.
Június 14-én a „haza küszöbén" volt. Egy lovast indított a Beszkidek déli oldalán álló Esze Tamáshoz, hogy vezesse elébe katonáit.
És elkezdődött az, amire addig még nem volt példa. Egy ország leg­előkelőbb, leggazdagabb, kiváltsá­gosnak született embere állt az ön­ként hozzásereglő legszegényebbek élére. Rákóczi legalább ezer gyalogost és mintegy háromszáz lovast várt, ehe­lyett mindössze kétszázötvenen ér­keztek, közülük csak ötvenen ló­háton. Rendetlenül tolongó, kaszá­ra-kapára kapott sereglet volt ez. Rossz parasztpuska csupán néhá­nyuk hátán, és sokan rongyosak, csizmája pedig kevésnek van. A fel­kelők szintén csalódást éreztek. Csillogó brokátba öltözött nagyurat vártak, ékszerektől ragyogó mente­kötővel. És most egy talpig feketébe öltözött fiatalembert láttak maguk előtt minden dísz nélkül. (A fejede­lem az édesanyjáért viselt gyászt.)
Veszprémi Endre: Rákóczi és Esze Tamás találkozása
Rákóczi hosszú beszédet mondott. Szólt a haza iránti lankadatlan buz­galmáról, és nagy ígéretet tett: aki a szegény nemzet felszabadítására fegyvert köt, az mindenféle úrdolgá­tól, adózástól felszabadul maga is. Nem lesz többé jobbágy. E fogadalom hallatára mind örömmel tet­ték le rá a hűségesküt.
Rákóczi két napig csapatokba osztotta a kicsiny hadat, kijelölte az őröket, vigyázott, hogy ne hozzanak embereinek se bort, se pálinkát, el­lenőrizte az élelem kiosztását, és még éjnek idején is sokáig talpon volt, hogy titkon meghallja, hogyan vé­lekedik a nép róla meg a haza ügyéről.
1703. június 16-án lépték át a magyar határt. Pár hét alatt három­ezerre nőtt a fegyveresek száma.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 216-218. o.]

Rákóczi a bécsújhelyi börötönben

II. Rákóczi Ferenc messzi idegen­ben nevelkedett. A munkácsi várból hurcolták el, ahova anyja, Zrínyi Ilona kitűzte az ellenállás zászlaját. Anyját többé nem láthatta Rákóczi, s mire felnőttként hazakerült, bécsi divat szerint öltözködött, feleségével franciául beszélt, német kísérettel vette magát körül, és a környékbeli nemesek szerint még magyarul is el­felejtett.
Bercsényi Miklósban azonban egy őszi, vadűző napon felébredt a bol­dogító kételkedés: a szomszédon csak a ruha idegen, a német köntös igaz magyar szívet takar. 1697 után a két főúr egyre többet járta együtt az erdőt, s már nem a vadászatról beszélgettek, hanem or­szágos dolgokról.
Benczúr Gyula: II. Rákóczi Ferenc elfogatása a nagysárosi várkastélyban
- A király nem tart országgyűlést, rendeletekkel igazgatja az országot - háborgott Bercsényi. - Generálisok, hadseregszállítók gyarapodnak az ország javaiból, a nemesember pedig romlik, szegényedik. Gabonáját, ál­latát el nem adhatja szabadon, vámot követelnek rajta, sőt még adófize­tésre is rá akarják kényszeríteni. Job­bágyait tönkreteszi a porció, falvai elnéptelenednek, s még apái vallásá­ból is kiforgatják. Semmivé válnak jogai, kiváltságai, lábbal tapodják az ország régi törvényeit.
Rákóczi a nagyvilág dolgait is­merte jobban. Bejárta fél Európát, évekig Bécsben élt, öt nyelven be­szélt, rendszeresen olvasta a francia újságokat, könyvtárában ott voltak a legújabb földrajzi, hadtudományi művek, jártas volt a történelemben, a politikában is. Zrínyi Ilona fia az or­szág legműveltebb embere. A barátság megnyitotta szívét.
- Sem a panasz, sem a könyörgés nem indíthatja meg az udvart. Csak az iga lerázására gondolhatunk, amit nyakunkra nehezedni érzünk - je­gyezte meg egy alkalommal.
Madarász Viktor: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben
Ezután levelet írt XIV. Lajos francia királynak az általános elége­detlenségről meg terveiről. Az egyik császári tiszt, Longueval, francia születésű lévén, éppen hazaindult családjához Franciaországba. Rá­kóczi ismerte, megbízott benne, és vele küldte el a levelet. Longueval egyenesen Bécsbe, a császári palotá­ba vitte az írást.


II. Rákóczi Ferencet nagysárosi kastélyából, beteg felesége mellől hurcolták rabságba a császár zsoldosai, és megerősített őrséggel vit­ték Bécsújhelyre. A börtönnek ép­pen abba a szűk, bűzös cellájába zárták, ahonnan nagyapját, Zrínyi Pétert annak idején a vesztőhelyre vitték. A vádirat szerint felségárulás bű­nébe esett. Büntetése: vérpad.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 214-215. o.]

2014. január 30., csütörtök

"Parancsra tette?" - táborparancsnokságért törvényszék

Az Amerikai Egyesült Államokban 1861 és 65 között polgárháború zajlott le az iparoso­dott Észak és a rabszolgatartó, mezőgazdasággal foglalkozó Dél között.
Wirz kapitány a déliek hadseregében szolgált. Megsebesülését követően a harctéri szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Ekkor fölöttese, Winder tábornok megbízta az andersonville-i tábor parancsnokságával, ahol északi hadifoglyokat őriztek. A kapitány egy évig töltötte be ezt a tisztséget.
A polgárháborút az északiak nyerték meg, és Washingtonban katonai törvény­szék elé állították Wirz kapitányt. Azzal vádolták, hogy a tábor sok ezer foglya számára nem gondoskodott elegendő élelemről, ruháról és gyógyszerről, s így néhány ezer ember legyengülését és pusztulását okozta. Továbbá 13 foglyot kivégeztetett a hadijog megsértésével.
Saul Lewitt amerikai író Andersonville Trial (Az andersonville-i tárgyalás) címmel drámát írt az esetből. Magyarul Földes Anna és Mihályi Gábor fordításában jelent meg Parancsra tettem címmel.

Chipman ügyész és Wirz kapitány összecsapása a tárgyaláson (Részletek)
Ügyész: ... Egyetért Ön azzal, hogy az erkölcsi szempontok, a lelkiismeret szava elsődlege­sek minden ember számára?
Kapitány: Természetesen egyetértek! Mint a legtöbb ember, én is teljesítem ezeket az eszményeket...ha...tudom!
Ügyész: Ha tudja. Andersonville-ben Ön nem vehette figyelembe az erkölcsi szempontokat?
Kapitány: Azért a helyzetért Winder tábornokot terheli a felelősség, nem engem.
Ügyész: És ha ő ebben a háborús helyzetben minden magyarázat nélkül olyan határozott utasitást ad Önnek, hogy mészároljon le egyet saját gyermekei közül, végrehajtja ezt? Kapitány: Ez nevetséges ... Erre nem válaszolok!
Ügyész: Megtette volna?
Kapitány: Nem!
Ügyész: Miért nem?
Kapitány: Ez örült parancs lett volna!
Ügyész: Valóban. Őrült parancs. Vagy embertelen. Vagy erkölcstelen. És az ember szívében azért valójában valamilyen belső mérlegre teszi a parancsokat, amelyeknek engedel­meskedik. Kérdésem tehát a következő: miért engedelmeskedett Ön Winder tábornok pa­rancsainak?
Kapitány: Feltétlenül válaszolnom kell erre a kérdésre? Andersonville-i megbízatásomat én nem így fogtam fel... Nem értem, hogy mi történik itt... Csak arra gondoltam, hogy ter­mészetszerűen engedelmeskedem neki, mivel katonai felettesem volt.
Ügyész: De nem volt az Ön erkölcsi felettese, Mr. Wirz. Egyetlen embernek sincs hatalma más ember lelke felett. Emberek vagyunk, tehát saját lelkünk van, és mivel saját lélekkel rendelkezünk - egyenlőek vagyunk mint emberek, a tábornok, a közkatona, a tanár és a kő­műves... És ezt minden élő ember tudja, mint ahogy Ön is tudta a szíve mélyén.
Kapitány: De ez nem...
Ügyész: És minthogy a helyzet erkölcsi értelemben elviselhetetlenné vált, és minthogy Winder tábornok Önnek erkölcsi értelemben nem volt felettese, Önnek voltaképpen nem kellett volna engedelmeskednie. Tehát fenntartom a kérdést: miért engedelmeskedett?
Kapitány: Nyíltan megmondom. Minden bizonnyal hadbíróság elé állítottak volna. És ha a feletteseim akarták volna - tekintettel a háborúra, és figyelembe véve azt, hogy a háború válságos, elkeseredett szakaszába érkezett, amelyben igen könnyen elhangzott az a szó, hogy "áruló", akár ki is végezhettek volna...
Ügyész: Ennek az áldozatnak legalább lett volna értelme. Tizennégyezer ember életét megmenthette volna, - és Ön félt?
Kapitány: Én? Katonalétemre? Féltem volna?
Ügyész: A kérdés meg mindig nyitva áll: miért engedelmeskedett Ön?
Kapitány: Engedelmeskednem kellett...
Ügyész: Még akkor is, ha tudatában volt annak, hogy engedelmeskedni annyit jelent, mint megölni azokat az embereket, és az engedelmesség megtagadásával megmenti őket?
Kapitány: Még akkor is... Egyszerűen... nem tudtam megtagadni az engedelmességet...

A védelem, Wirz kapitány védőügyvédje szerint a kapitány felsőbb parancsra cselekedett, a táborban már azelőtt is embertelenek voltak a körülmények.
A vádlók, az ügyész álláspontja: az alárendelt sem engedelmeskedhetik olyan parancsnak, amely jogellenes cselekményhez vezet. A parancsnok sem rendelhet el ilyesmit.

A törvényszék szerint: a parancsnok és az alárendelt együtt viseli a felelősséget. Ezért Wirz kapitányt halálra ítélték és kivégezték!